Bizalmi elv

Szoktam mozogni. Gyaloglás, futás, kerékpározás a repertoár; ezeket rotálva alkalmazva, amelyből a bicikli áll az első helyen, aztán a gyaloglás, végül a futás, ez utóbbit teszem legkevesebbszer. Rövid távon (értsd egy-két hónap, hetente egyszer-kétszer 3-4 kilóméter) jólesik, de ha ennél tovább húzom, már nem adja azt a jóérzést, mint az elején. Nem tudom miért van ez, gondolom megvan a magyarázata ennek is. Nem fáj tőle semmim (ha becsületesen bemelegítek), nem szúr semmim, erővel-levegővel simán bírom, mégis, hosszabb távon inkább fáradtságot, nyűgöt, fásultságot tapasztalok. 
 
Ilyenkor átváltok a maradék opciókra: gyaloglásnál a táv ugyanaz, biciklizésnél 12-19 kilóméter, változó (kedv és szélerősség függvénye) ... Az, hogy hetente hányszor teszem ezeket, úgyszintén változó, átlagosan heti kétszer, de van, hogy minden nap. Valamiért ennél a két mozgásformánál nem jön elő az a fajta enerváltság, mint a futásnál, lényegtelen hányszor, meddig csinálom. Gondolom terhelésélettani vizsgálattal meg lehetne mondani, mi a baj, már, ha ezt annak illik nevezni. Nem készülök semmire, magam miatt szoktam csinálni ... semmi különös.
 
Szokásos hosszas bevezetőm egy teljesen más aspektusra irányítom ...

Gyalogolni, futni mindig a határban szoktam: vagy a mezőgazdasági gépek által használt (szervízútnak meglehetős túlzás lenne nevezni) murvás, földes, építési törmelékes kerékcsapákat használva, amik egy komoly téli olvadást vagy bármilyen esős időszakot követően elképesztő agyagos-mocsárrá alakulnak, így teljesen használhatatlanná válnak ezen fapados hóbortok űzésére.
 
Ilyenkor marad a gépjárművek által használt aszfalt. Miután volt pár halálközeli élményem az öntudatosan rosszindulatú Fittipaldik vezetési technikáinak köszönhetően, igyekeztem olyan szakaszt találni, ahol nem kell az árokba ugorva kommandóznom a sebesség bajnokai miatt ...
Így esett a választásom a várost elkerülő autóutat híd üzemmódban kiváltó útvonalra. Friss aszfalt, tökéletesen egyenletes, murvás, másfél méter széles útpadkával. Tökéletes hely. 
 
Én aktív, figyelmes résztvevője vagyok környezetemnek, hiszen sosem tudhatom mikor áll meg mellettem egy 'szia-uram' stáb egy gyorsinterjúra azzal kapcsolatban mi lapul a zsebemben és hogy a szalagkorlátnak nekitámasztott kerékpár (azzal tekerek ki a határba) az enyém -e (és nincs-e valami rajta, ami eladó -e). 
 
Én voltam egyébként úgy 15 éve az első egyén, aki ezt az útszakaszt rekreációs céllal vette birtokba, azzal a különbséggel, hogy akkor még igen szar állapotban volt és nem volt az autóutat elkerülő része, mivel akkor még autóút sem volt. Mára sok minden (meg)változott.
Azóta minden anyaszomorító valamiért úgy érzi, hogy itt kell futnia, crossfitedzéseket tartania, wellness-gyalogolnia az út közepén és még sorolhatnám. És itt a lényeg: az út közepén. Olyan egoista (nem az átlag hanem) mindenki, hogy azt hiszik az egész forgalmi sáv az övék ... Hát, nem. Valahogy megértem az autósokat is, hogy egy idő után besokkalnak az egésztől, de jó lenne, hogyha nem engem okolnának ezért. Ugyanis én vagyok az egyelten egy, aki ha látja a szemből a közeledő ilyen-olyan kategóriába sorolható járműveket, azonnal lehúzódik az útpadkára. És nem az úttest széle felé eső részre, hanem a másik oldalra, az árok felőlire.
 
És itt a lényeg, amire ebben a nagy karakterfosásban ki akartam lyukadni ...
 
Amikor gyalogolok és futok és kibukkan a fejem a horizontból, illetve szemből mondjuk egy autó szélvédője, látom a jármű mozgásából: a vezető enyhén mozdít a kormányon. De nem a felező felé, hanem az útpadka irányába. Valószínűsíti: én is olyan vagyok, mint a többi. Egy, az öntudatos debilek közül, akiket móresre kell tanítania. De nem. Én a jófiú vagyok. Kecses őzgida szökkenéssel átpattanok a sárgás-kavicsos, csak a számomra fenntartott kis privát kardiósávomba ... Látszik a belső égésű fémbódén, előítéletes kapitánya meglehetősen elbizonytalanodik. Ilyenkor néhány másodperc tétovázás következik, majd látványosan, a szélvédő mögött is jól látható, elnagyolt kézmozdulatokkal csavar egyet a kormányon a driver és sokszor nemcsak a felezővonalat félig átlépve, neeeem, hanem teljesen, a másik forgalmi sávba kihúzódva kerül ki.
 
Ezeken a elnagyolt gesztusokon két meghatódott, szentimentális könnycsepp letörlése után az arcomról, mindig sokat mosolygok ...
 

Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése