Ádám almái

Egy film, ami felszínesen szemlélve úgy tűnhet, mintha csupán a valóságot keverné a misztikával  és/vagy a vallással; ugyanakkor ebben a műben pont annyi a transzcendentális adalék, ami még nem okoz hasmenést. Az elegy tökéletesen emészthető.

Ez csak az egekig magasztalt Halálsoron film kapcsán jutott eszembe, amely értelemszerűen ehhez az alkotáshoz nem kapcsolható, de folyton eszembe jut, hogyha valamilyen természetfeletti dolgot akarnak keverni a valósággal, drámai keretek között. Számomra az a mű hiteltelen, nem rossz, csak hiteltelen. Misztikusnak túl drámai, drámának meg túl misztikus. Nincs meg az arány.

Egyszerűen nem konzekvens.

Ádám almái más. Ott ez rendben van; legalábbis számomra.

Szerintem ez a film a Jó/Rossz ellentétet, Istent és az Ördögöt, a vallást kiegészítő eszközként használja. Ezzel teszi pikánsabbá, élesebbé a történetmesélést; nem elhanyagolható, de mindenképpen egy másodlagos vonal. Egyfajta vakvezető kutya a nézőnek, egy keret a nyomatékosabb mondanivalóhoz.

Érdekes helyzet a templomban lakók személye; véleményen szerint a piás, nőkkel/nőket erőszakoló kövér manus és a rablógyilkos paki és a többi személy, akik sötét múltjáról nem sokat tudhatunk meg, nem moshatók össze Ivannal.

Ivannal akarta ellenére történtek kegyetlen és megalázó dolgok, míg a többiek azt az utat választották. Ivan valódi áldozat. Az ő alakja pontosan azért annyira tragikus és szívbemarkoló; sajnálni és szánni való egyszerre. A vékony, esetlen test, a szandál, a fekete rövidnadrág, a föld színeit tükröző ing és pulóver kombó, a kisfiús jólfésültség csak rátesz még egy lapáttal lesajnáló érzéseinkre.

Fáj nézni az ő karakterét.

Ha pszichológiai oldalról vizsgáljuk a személyét, ugyanezekkel az érzésekkel szembesülhetünk. A trauma hatására elzárja a rossz emlékeit (hogy ez mennyire tudatos és mennyire véletlen, nem derül ki), amelyek súlya alatt valószínűleg mindenki testileg és lelkileg egyaránt megroppanna (bár nem tudjuk, a nővére hogyan halt meg, de valószínűleg promiszkuitása is a gyerekkori traumákkal magyarázható), és amivel hosszú távon senki sem tudna együtt élni. Még ő sem, ezért tagadja le/meg a valóság megismerését, felelevenítését, elfogadását.

A földöntúli fájdalmat nem tudná feldolgozni.

„Valamilyen formában itt mindegyikünk megtalálta Istent.”

Megindító, hogy ennyi kegyetlen viszontagság után is az életet választotta, feleséggel, gyerekkel, akiknek valószínűleg mindazt meg akart adni, ami neki nem adatott meg, és megvédeni mindattól, ami őt tragédiaként érte, de még ezt sem hagyta a sors, a Teremtő, az Isten ... Persze erről nem sokat tudunk meg a filmből, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy ez volt a végső momentum ahhoz, hogy elszeparálja az emlékeit.

Adam személye nagyon érdekes. Az ő múltja is érdekfeszítő lehetne, bár nem a történet szempontjából, hiszen a cím ellenére, ez a mű nem Adamről szól, hanem Ivanról. Adam miért került börtönbe, mi az az elementáris düh, gőg és gyűlölet ami benne van? Miből táplálkoznak ezek az érzések, milyen történésekből, tragédiákból fejlődtek ki? Mi teszi őt Ivan ellenségévé, a Gonosszá? Ugyanakkor -bár ellentmondásosnak tűnhet-, számomra Adam inkább valami groteszk, komikus karakternek tűnik végig a műben, nem tudok rá kegyetlen zsarnokként tekinteni. Nem tudom, hogy ez szándékos -e, így akarták -e láttatni karakterét a filmben, vagy belőlem hiányzik valami, hogy személyének valódi kegyetlenségét átéljem.

„Itt azt írják, te neonáci vagy.

Nem ez az első dolog, ami eszembe jut, amikor rád nézek.”

Számomra nem egyértelmű a párhuzam Luciferrel. Adam egy agresszor, ésszel, intelligenciával, erővel és bizonyos fokú egoizmussal, ami azért érdekes, mert egy, csak önmagáért elő ember nem tud változni egyik pillanatról a másikra (legtöbbször sohasem); viszont ebben a filmben ez megtörténik. Isteni csoda?
Szóval, Adam valóban annyira rossz? Valóban agresszor? Hiszen célja az igazság, a valóság megismertetése a többiekkel (még akkor is ha eszközei durvák és primitívek), akik mindezt letagadják. Ironikus vonulata a dolognak, hogy pont ez az a tagadás az, ami keretek közé szorítja a templom lakóit, akik így tudnak uralkodni magukon.
Viszont Ivan tagadása teljesen más. Ahogy írtam, ő valódi áldozat és azt hiszem erre jön rá Adam is.

A villámcsapás az utolsó csepp Adam tagadásának és gonoszságának poharában, akkor a fényes villámcsapással szinkronban megérinti a szatori ereje és onnantól kezdve meglátja a valódi embert, az őszinte, maszk nélküli, hitevesztett, megtört, fájdalommal és magánnyal teli embert, és rádöbben saját magára és tetteire is.

Azt gondolom a film végső konklúziója ebben a pillanatban írható le:

nem szabad elvenni az emberek hitét, bármi legyen is az
(természetesen az erkölcsösség keretein belül!)

Különös adalék a filmben Ivan megölése (szándékosan használom ezt az igét). Egyszerre érezhetünk igazságtalanságot, ugyanakkor megkönnyebbülést is. Ivan végre megszabadul/felszabadul az élet súlya alól, a rá kirótt büntetéstől. De valahol, legbelül mégsem érezzük mindezt igazságosnak, helyesnek. Csupán egy keserű, fájdalmas és érthetetlen cselekedet az, amit látunk, amivel senki sem nyer, amitől senki sem érzi jobban magát. Mintha kapnánk egy újabb, jogosulatlan terhet a nyakunkba. Egy lelkiismeretfurdaló büntetést.

---

Én a húszas éveim első felében nagyon gyűlöltem a vallást és a vallásos embereket. 

18 éves koromig rendszeresen jártam templomba, minden vasárnap, valamint havi rendszerességgel gyóntam. De sosem éreztem azt, hogy az Isten vagy Jézus vagy bárminemű szent engem annyira szeretne. Folyton csak azt éreztem, hogy büntetnek és bűnhődnöm kell valamiért, amit el sem követtem. Nem éreztem sajátomnak sem az eredendő bűnt, sem a saját magam által elkövetett bűnt, már csak azért sem, mert jó tanuló voltam és jól, és tisztességesen viselkedtem az emberekkel és a szüleimmel, nem rongáltam, nem rosszalkodtam. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kellett fegyelmezni.

A templom számomra mindig idegen hely volt, hideg és rideg. Hogy fel kell állni, hogy le kell ülni. Hogy le kell térdelni, hogy fejet kell hajtani. Hogy imát kell mondani, hogy hálát kell adni. Ahol szó szerint félni kell az Urat!

Ez gyerekként még szignifikánsabb érzés, amelyről most felnőtt fejjel már tudom, hogy túlzó volt, de akkor ezt még nem értettem és azt sem értettem, hogy miért hisznek az emberek egy olyasvalamiben, egy olyasvalakiben, akit nem láttak még soha és azt sem, miért kell és miért akarják szolgálni. Akiről csak mendemondák vannak. Miért nem hisznek a tudósoknak, a kutatómunkáiknak? Azok kézzelfogható, létező dolgok. Miért mondják azt, hogy most már Isten kezében vagyunk! A sorsom a saját kezemben van. Igen, kell egy megfelelő környezet, megfelelő emberekkel, hogy az lehessek, aki vagyok, hogy megmutathassam az értékeimet, hogy lássák és elismerjék, azok, akik nem irigyek rám ... Miért mástól várják el a csodát? Miért nem maguktól. Mitől félnek? Mitől kell félni? Miért kell félni egyáltalán? Nem értettem.

Nem értettem, aztán rájöttem egy idő után, hogy ezen emberek egy része fél, nem ért dolgokat, vagy túl buta vagy túl naiv és kell neki valami, amivel palástolhatja/megmagyarázhatja a számára érthetetlent, megmagyarázhatatlant. Az idegent. Ugyanakkor nyilván nem pusztán ezek csak az okok. Rendkívül szerteágazó az emberi jellem. Bárki bármikor megtalálhatja bármiben a boldogulása kulcsát.

De most már tudom, hogy ezek az emberek így élnek, nekik ez a HIT. Őket ez teszi azzá, amik. Ők ennek a hitnek köszönhetik azt, hogy értelmet tudnak adni az életüknek.

Lényegtelen, hogy ki miben hisz. Kell lenni valaminek, ami értelmet ad az életének. Legyen az bármi. A gyűjtőfogalma legyen csak: HIT. Bármilyen hit, bármiben való hit.

És ez az, amit nem szabad elvenni semmilyen embertől sem, mert ha az nincs, akkor nincs rendszer, nincs biztonság, nincs nyugalom, csak zavar és kétely és bolyongás, sötétség és fájdalom ...

Embertelenség, üresség, kiégettség és félelem.

A lét értelmetlensége.