¬ igazából nem értem a magyar címet;
¬ olyan a film, mint a Született gyilkosok és a Tiszta románc keverékének bizarr újrakiadása (mind a két filmet utáltam, szóval ez előrevetíti a véleményemet a következő sorokban):
¬ émelyítő ez a színes kavalkád, ettől viszont azért nem hánysz be, mert úgy a 38. perc környékén visszaesik a pszichedelikus színvonal; mindenesetre a két és fél óra alatt így is olyan szirupos delíriumot érez az ember, mintha maga is valamilyen transzsisakot viselne: nem tudom eldönteni hogy ez most jó vagy nem jó pont a filmnek;
¬ néha nagyon belemagyarázós, megmagyarázós, már-már idegesítően;
¬ „A paranoia nem más, mint a valóság finomabb vetülete” - ez egész érdekes ellentmondással teli mondat volt;
¬ kicsit Neuromancer (a feka csaj, mint egy gyengusz Molly-utánzat), kicsit Snow Crash;
¬ a fekák az áldozatok ... rendőri túlkapás ... inkább megnézem újból a Harmadik műszakot, de csak a negyedik évad végéig, addig jó volt vagy az agyonistenített Drót sorozatból a második (az tetszett egyedül) évadot, vagy a Coplandet;
¬ a zenék jók voltak (leszámítva a feka reppet meg az igénytelen punk-elmebeteg műfajokban vergődő csoki előadók konvulziótól gyilkos performanszait, akkor inkább már Billy Idol Cyberpunk albuma);
¬ bizonyos snittekben túltolják a vért, az erőszakot ... olyan, mintha egy hormonzavaros, sértett tinédzser álmainak á(l)mokfutása manifesztálódna ...
¬ Juliett Lewis mindig is egy idegesítő, irritáló figura volt (se nem szép, se nem jó testű), de az aberrált, pszichopata szerepet mindig jól hozza, gondolom nem véletlenül; az énekhangja viszont -ha tényleg az övé- elismerésre méltó;
¬ a Philo Gantet játszó csávó olyan volt nekem, mint a Cult énekesének meg a 8 mm című filmből Dino Velvetnek a keveréke ... ő is lehetett volna valamilyen hiteles gonosz karakter, de csak egy retkes talpú, muslicákat hessegető karmozdulatokkal apelláló, temus kisjézust sikerült belőle kihozni;
¬ Tom Sizemore azzal a paffendorf frizurával ... végig a röhögőgörcs gyötört amikor feltűnt a színen ...
¬ a feka csaj izmos teste némileg kompenzálja zavaros karakterének hiteltelenségét ... egyszerre vagyok a hüvelygombától frusztrált karatézós femi-megmondóember, aztán egy jóképű fehér fiú után vágyakozó, punciszaftot cseppentő, érzékeny, gyengéd, gondoskodó nő, aztán utána megint egy halálos fegyver ... aztán a kölkömér aggódó családanya ... mindez egyszerre ... kurvára idegesítő; ha egy ilyen nőnek a transzélményeit kellene átélnem egy transzsisakban, azt hiszem azt is bevallanám a titkosszolgálatnak, amit el sem követtem, vagy csak simán kiégne a neocortexem (végül is a Valós halálban (a könyvet olvastam csak) ez megtörtént, amikor egy terhes nőbe ültették át hős katonánk tudattokjának tartalmát);
(hasonló érzelmi ringlispílt éreztem még nagyon-nagyon régen, amikor A bűnös vágyak című regényt olvastam Laurell K. Hamilton tollából: na, ott tapasztaltam meg Anita Blake kisasszonynak köszönhetően, milyen a női elme: milyen az, amikor egy nő egyszerre utálja és szereti a férfiakat és hogy csak egy igazi manusra vágyik, és kapja be a többi, de azért ő titokban vágyik más férfiakra is, mert neki lehet, meg ez jár, meg amúgy is, de persze nem úgy, meg a nagy ő a fontos, senki más, de azért ide is bekukkantok meg oda is beülök, meg amoda is belefetyelek, hátha kisül belőle valami rossz, ami elől gyorsan elfutok, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom és meg hát amúgy is, minden a csúnya, gonosz férfiak hibája, pfu, de gyűlöltem azt a könyvet, nem is emlékszem arra valójában milyen vámpíros dologról szólt, de nem is baj);
¬ természetesen a fehér, kétbalkezes, de szépséges (nem tudtam, hogy Ralph Fiennes ilyen kis szépfiú is volt egykor) ficsúr-rosszfiúcska fut a kőkemény-érzékeny fekete csaj után;
¬ nem tudom mennyi zöld hátteres buziskodás volt, ha volt egyáltalán: ha itt mindent az utcán vettek fel, akkor elismerésem, mert az nem kis munka lehetett;
¬ a való világ és a virtuális világ közötti elmosódó határ, a transz-függőség, a mások-élete iránti vágyakozás, kíváncsiság, az emberi természet végletei ... ezek mind érdekes témái lehetnének amúgy a filmnek; mondjuk akkorát nem ütött nálam ez a téma, de ez valószínűleg azért van így, mert most láttam a filmet, nem 1995-ben, akkor biztos nagyobbat szólt volna;
¬ és mivel már olvastam jópár PKD könyvet vagy akár mondhatnám Richard Morgan Valós halál regényét, kicsit immunis voltam a valós-virtuális világ iránt, gyakorlatilag ők ketten is a valóságot és a nem valóságot rágják meg, köpik ki, formálják újra és újra ...
¬ itt mindenki ripacs, mint ahogy maga a film is ... minden túl van tolva ... látványvilág, történet, mondanivaló, stb. ... egyszerűen nem tudtam komolyan venni a filmet, a benne lévő karaktereket ... végig azért küzdöttem, hogy ne valamilyen zsé kategóriás cyberpunk bohózatnak lássam az alkotást, de nem sikerült ...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése