Andor

Középiskolai gólyatábor; egy nyolc fős szobába kerültünk, ahol emeletes ágyak voltak. Ő a felső szintet foglalta el, én alul feküdtem. Miután gondosan megvárta míg mindenki kimegy a szobából, kidugta a fejét az emeletről, lenézett rám és megkérdezte tőlem, hogy kiverjük -e közösen. Mondtam neki, hogy nem, nem szeretném. De tök jó lesz, csináljuk! -mondta. De nem, nem akarom, köszi -feleltem. Félénken az államig húztam az érdes, durva ágyneműbe csomagolt takarót és reméltem megvéd, hogyha történne valami szokatlan. Csüggedten huppant vissza, majd kisvártatva leugrott, és a nyolc ember ágy mellé rakott cipőjét egyesével végigszagolgatta, hogy megállapítsa melyik a legbüdösebb lábbeli. Jól elszórakoztatta magát a nazális orgiával. Aztán a fürdőben fogmosás közben ismét mellém került, akkor azt kérdezgette, borotválom -e a kutyámat.

Fogalmam sem volt róla mi az a kutya ...


---

Andor, egy osztálytársam volt a középiskolában. Zenész, gitáros, nőcsábász, párkapcsolati tanácsadó, költő, autóversenyző, focista, táncos, higiéniai nagykövet; életművész.

Ő ismertetett meg a Guns N' Roses együttessel 15 éves koromban.

Egy másolt cédén kaptam egy lapos cédétokban. A borítója egy sugárzást imitáló Windows ikon volt, ami fel volt nagyítva és ettől nagyon pixelessé és elmosódottá vált. A lemezen az Appetite album volt kiváló minőségű 320kbps-os mp3-ak formájában (azóta sem találkoztam még ilyen minőségi konvertálással). Teljesen lenyűgözött a korong hangzása, a dalszövegeket viszont nem értettem.

Rendkívül furcsa, idegen és mégis izgalmas érzések lesznek rajtam úrrá, ha arra gondolok, amint 20 évvel ezelőtt este fekszem az ágyamon a felhúzott redőnyök előtt és beszűrődnek a régi általános iskolám és a környező házak ablakaiból az ilyen-olyan színű fények, miközben szól a Pentium II-es számítógépemhez csatolt, a rendszeresen beszűrődő déli napfény hatására teljesen besárgult noname hangszórókból a Welcome to the Jungle, amit egyébként pont nagyon utálok. Megint más városban, megint új iskolában, megint új emberek: vajh ez élezhette ki az érzékeimet ily módon?

 

A zene.
A zene az, ami adott egyfajta biztonságot.
Azt, hogy valahova tartozok ...
Na, jó. Nem. Ezt csak így ideírtam könnyfakasztó-szentimentalizmusként. Semmi ilyet nem éreztem az újdonság rövid ideig tartó varázsán túl. Akkor egyébként azt hittem, hogy ez a 80-as évek rock és metál fílingje az enyém, de a középiskolai kitérő után rá kellett jönnöm, hogy sokkal szélesebb az érdeklődési köröm, s arról sem szabad megfeledkezni, hogy a lelkem mélyén mindig is electros voltam.

 

Egymásra utaltságunk Andorral még abból fakadt, hogy egy településen laktunk, így ugyanazzal a busszal jártunk és mentünk haza. Sokszor volt, hogy elkísértem -a jelentős kerülő ellenére- hazafelé, viszont ő ritkán tette meg ugyanezt.

Fanatikus zenész volt; többféle együttest és előadót mutatott nekem, de mindig csak olyanokat, amik neki tetszettek. Emlékszem, mennyire vártam a véleményét egy számmal kapcsolatban. Emeletes busszal jöttünk hazafelé, lent ültünk jobb oldalon egy asztalnál, ahol négy utasnak volt hely. A jobbomon ült, az ablak mellet. Kíváncsi voltam, ő, mint hozzáértő zenész, mit gondol a Lion nevű zenekar Lonely Girl című alkotásáról. Elsősorban Kal Swan énekesről alkotott benyomásaira voltam kíváncsi. De hiába, mert a szám elindulása után 5 másodperccel bealudt ... Ennyit erről. Pedig ez egy rövid track volt. A következő kérdésem az lett volna, mint gondol a Never Surrender számról és Doug Aldrich gitárjátékáról, de ide már nem jutottunk el.

Egyébként a zenekarait is mindig úgy alakította ki, hogy a nevet ő adta (akár a sajátját), a marketing dolgokat elvégezte, de minden mást másra hagyott (sokszor a zenei tehetséget is). Néha voltak jó dolgai, ötletei is, amiket szétosztott -nemcsak a zenekar tagjain belül, hanem kívül is- az éppen ott lévő emberek közöt0, hogy csinálják meg, ő pedig addig csendesen elvonult. A sikert (ha volt) persze ő zsebelte be és teljesen jogosnak érezte. Talán ez a fajta mentalitás az oka annak, hogy 20 éve jár ilyen-olyan zenekarokkal tehetségkutatókra, de még soha senki nem fedezte fel ő(ke)t.

Egyéniség volt; emlékszem egyszer írtam róla irodalomórán. Mivel az volt a feladat, hogy egy osztálytársunkról írjunk. 

Különc, megbízhatatlan, szeszélyes egyén, aki egy adott pillanatban, adott érdekek érdekében, teljesen megváltozott és egy egyenes, talpraesett, okos ember benyomását keltette; akkor volt kedves és baráti, ha az érdeke megkívánta és ha éppen olyan hangulatban volt, ezen alkalmakkor viszont rendkívül önzetlen és segítőkész volt. Barátságos. Parolázó. Kreatív.

 

Persze nem ezt írtam le, akkor még csak az érzékelés szintjén fogtam fel mindezt belőle; tudatosan, szavakkal még nem voltam képes megfogalmazni. Lehet most is rosszul teszem.
Tulajdonképpen már nem is tudom mit írtam róla, de a történet mindenképpen vicces és pozitív volt; mert akkor még tényleg úgy gondolkoztam róla.

Emlékszem, egyszer megpróbáltam elkérni tőle a házi feladatot: SMS-t írtam neki (akkor még nem voltak okostelefonok és közösségi média), ugyanis nem vette fel a telefont. Két héttel később jött a visszaigazoló üzenet, hogy a címzett az üzenetet megkapta. Nem volt bennem rossz érzés, nem haragudtam rá. Csak nem értettem. Megkérdeztem tőle (mivel nem hozta fel a témát), hogyhogy csak most kapta meg az üzenetet?
-Fúú, te, ne is mondd. Elvesztettem a telefonomat. Vagyis azt hittem, de közben anyám megtalálta a szennyeseim között, és végre meglett!
Hát ilyen volt ő.

Matematika óra; dolgozatírás alatt mögöttem ült, elkezdte rugdosni a székem lábát: segítség kellett neki, nem nagyon tudtam mit tenni, kitettem a pad szélére a lapomat és eldőltem oldalra. De nem csinálhattam valami jól, mert a tanárnő elvette a lapot mindkettőnktől. Kérleltem, hogy adja vissza, de nem érdekelte. Nem voltam egyébként szimpatikus neki sosem. Rendkívül felhúztam magam ezen. Ez egy nagyon-nagyon szokatlan és meglepő érzés/kinyilatkoztatás volt tőlem, hiszen alapvetően mindig meghunyászkodtam engedelmes jófiú módjára, de akkor nem így történt. Kitéptem a füzetemből egy lapot, és újra megcsináltam a feladatokat; az óra végén a tanárnő pedig flegmán eltette azt nagy meglepetésemre.

 

Hogy is fogalmazott Red, amikor a tető kátrányozása idején sört szürcsölgettek egy épület tetején a Remény Rabjaiban?

Még ez a kapitális fasz is tudott nagylelkű lenni... 

 

Na, ez az egyetlen pozitív emlékem a tanárnőről.
Amikor mentünk fel a lépcsőn az emeletre, Andor tett még valami megrovó megjegyzést, amire már felcsattantam és annyit nyögtem ki: nem az én hibám!
Egy héttel később megkaptam a kijavított dolgozatomat; hibátlan lett, csillagos ötöst írtak be. Andornak hármas lett.

 

Volt egy lány, aki nagyon tetszett neki az iskolában, de bátorításra volt szüksége. Senki nem vette a fáradtságot, hogy segítsen neki, kinevették. Én odaléptem mellé, biztattam felfelé baktatva a lépcsőn, megütögettem a vállát és mondtam, semmi gond, minden rendben lesz.
Persze ez a vak vezet világtalan esete volt, de legalább őszinte.

És őszintén örültem az ő sikerének.

 

Akkor is őszintén segítettem neki, amikor tablófotózás előtt ez a szerencsétlen majdnem megfojtotta magát a nyakkendőjével, majd miután egy harmincperces művelettel sikerült lefejteni a csomókat a nyakáról és a vörösödő fejéről, a kravátlija teljes mértékben használhatatlanná vált, így a sajátomat adtam oda neki, aztán meg az Imi nevezetű másik osztálytársamnak... Magamat hagytam utoljára a fotózáshoz az addigra már meglehetősen meggyűrődött nyakkendőmmel...

 

Nekem is tetszett egy lány. Viktóriának vörös haja volt (mint később kiderült festett), farmert és kicsit kinyúlt Iron Maidenes pulóvert hordott. Nagyon tetszett nekem. Nem az a tipikus cicababa, hanem egy egyszerű, hétköznapi lány volt, a maga esetlenségével. Legalábbis akkor naivan úgy gondoltam (ő pedig el is hitette velem mindezt). (Az ember hajlamos pátoszi magasságokba emelni a kiszemeltjét hála megkergült érzelmeinek, de a racionális tapasztalatnak az emocionális felett aratott kijózanító diadala hamar lerántja a földre. És akkor nincs gyűrődési zóna, légzsák meg biztonsági öv. Minden egyes porcikádban érzed a felismerés roncsoló sokkját. A pofádon érzed a szart.) Viktória sem szép nem volt, sem vonzó; egy átlagos, hétköznapi arcú és alakú lány. De nekem tetszett. Mégpedig nagyon. Számomra tökéletes volt. Sokat leveleztünk emailben (az egyik osztálytársam adta meg a címét, mert ugyanazon a településen laktak), tudtam mikor van számítástechnika órája, sosem felejtem el milyen izgatottan nyomogattam a telefonom és frissítettem a levelezőprogramot másodpercenként, hogy lássam mit írt.

Nagyon nehéz volt, ez volt az első alkalom, hogy egy lányhoz közelebbi kapcsolatba kerültem. Mikor elérkezettnek láttam az időt, mikor összeszedtem minden bátorságomat, elhatároztam, hogy megszólítom. Kevesebb, mint több sikerrel, de bemutatkoztam, picit magasabb volt nálam, amin meglepődtem, távolról nézve ezt sosem érzékeltem.

Andor ettől a pillanattól kezdve látványosan meg volt sértődve, (amit nem értek, hiszen zenészként mindig voltak körülötte csajok, válogathatott). Szóval, mindig elment az első busszal, meg sem várt. Később aztán az is kiderült, hogy ő is felvette a kapcsolatot Viktóriával és találkozgatnak. Amikor rákérdeztem erre, akkor zavaros dolgok örvényében találtam magam: Viktória Andorra mutogatott, Andor Viktóriára.
Felfoghatatlan érzések kavarogtam bennem; sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velem.

Persze Viktóriát sem kellett félteni, megvolt a magához való esze ha handabandázni kellett és meg kellett adnia azon férfiak számát, akikkel éppen viszonyt folytatott. A kedvenc mondatom, amit emailben kaptam tőle, -mert a szemembe sosem mert semmit sem mondani-; szóval, amikor megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen miért randizunk, amikor (teljesen véletlenül derült ki egyébként) már három éve egy háztartásban él valakivel, akiről elfelejtett említést tenni, a válasz az volt, hogy:

 

Na várj! Én azt gondoltam, hogy te tudod, hogy nekem van barátom!

 

Andor alacsonyabb volt nálam egy kicsivel, hihetetlenül szőrös az egész testén, ápolatlan, zsíros-korpás hajjal, a két válla mindig úgy nézett ki, mint öreganyám gyúródeszkája, amit liszttel hint végig, mielőtt elkezdi sodorni rajta a tésztát, mindig borostás arcszőrzettel, ami a temérdek sebes, gennyes pattanásait kevés sikerrel takarta el. Hónaljszőrzete válláig érő hajával versengett. A jobb kezének körmei mindig (a húrok pengetése miatt) hosszúak voltak, töredezettek és rendkívül piszkosak. Fogai sárgák és lepedékesek. A vanília és a több hónapos, buggyant tej keverékének lehetetlen testszaga lengte körül. Rusztikusabban megfogalmazva: egyfolytában fitymaszaga volt. Sosem jöttem rá, hogyan lehet ezt a koktélt előállítani. Mindenesetre minden egyes alkalommal elfogott a hányinger, ha huzamosabb ideig kellett egy helyiségben tartózkodnom vele.
A lányoknak mégis imponált, és ezt a mai napig nem értem egyébként, hogy tudnak a nők ennyire igénytelen férfiakhoz nemcsakhogy vonzódni, hanem le is feküdni velük vagy akár hosszú éveket együtt tölteni.
(Talán a lányok sosem hozzá vonzódtak, hanem tetszett nekik az az életvitel, amit képviselt; vagy ezek a nők maguk is ennyire igénytelenek? Megtalálja a zsák a foltját vagy mi a csuda?)

 

 

---

Féltékeny voltam Andorra, de nem a lányok miatt és nem amiatt, hogy zenél. Sosem gondoltam a nőkre úgy, ahogy Andor fogalmazott: meg kell mindet baszni! Sosem akartam zenész lenni.

 

Úgy éreztem, azt éreztem, azt gondoltam nem vagyok szar ember, de mégsem érdekeltem senkit.

Ha megpróbáltam kissé lekezelő, bunkó lenni, egyből megkaptam a nőktől mennyire szánalmas és férfiatlan vagyok. Ha nem szóltam semmit és meghúztam magam észre sem vettek, ha jófiú voltam, unalmas voltam, máskor megróttak, miért nem beszélek: várom, hogy a sültgalamb a számba repüljön? Miért nem szólalok meg!? Ha meg megszólaltam: miért szólaltál meg?! Ha megpróbáltam figyelmes lenni vagy kihasználtak vagy kiröhögtek. De egyiket sem volt szabad hangosan kimondanom, mert akkor csak magammal foglalkozok és önző vagyok. Vagy a kedvenc mondataim a nőktől: jajj, azt nem úgy értettem; jajj, az nem úgy volt, jajj, az más. Mi más? Hogy értetted? Mi nem volt úgy? Nem? Hanem?

Gyűlöltem magam, haragudtam magamra, nem volt egyetlen egy épkézláb ötletem sem, mit kellene tennem másként és hogyan. Jó érzés lett volna valahova tartozni, szerettem volna, hogyha elismernek és értékelnek, mint ahogy én is elismertem másokat, ha megérdemelték. De gondolom ezzel mindannyian így vagyunk. Nincs új a Nap alatt, nem igaz?

 

Több együttese is volt. Volt amelyiket az osztály szintén zenész tagjaival csinált, volt, amelyeket teljesen más beállítottságú és életkorú tagokkal, innen-onnan összeollózva. Jelentős sikert sosem értek el. Szerette magát kiváló zenészként és gitárosként beállítani, de nem volt az. Jó volt, de nem kiemelkedő.

A marketingben tehetségesnek bizonyult, el tudta adni magát az emberek 99%-nak, azt hiszem így mondják ezt. De nekem sohasem tűnt őszintének vagy hitelesnek; egy idő után talán már másoknak sem. Inkább tűnt valakinek, aki játszik (és nem csak gitáron). Átlátszó volt, mesterkélt, görcsös és zavarban lévő, és szerintem tudta, hogy én tudom (m)ilyen. Úgy gondolom emiatt volt közöttünk egyfajta feszültség egy idő után, pedig sosem kritizáltam, sosem szóltam bele a dolgaiba, semmi közöm sem volt hozzá egyébként sem, és ahogy rá ez másokra is igaz volt: sosem akartam soha senkit sem megváltoztatni; de tudta és érezte, hogy engem nem lehet megvezetni. És szerintem ez az, ami leginkább zavarta bennem és emiatt akart megszabadulni tőlem.

 

Én nem vagyok zenész, semmilyen zenei hangszerhez nincs tehetségem.

 

Ennek ellenére mégis vásároltam egy akusztikus gitárt, valamint egy gitározásról szóló könyvet, pusztán kíváncsiságból, de azon kívül, hogy megtanultam lefogni két-három riffet és el tudtam pötyögni a 'kiskacsafürdiket', nem alkottam maradandót. Viszont az ujjbegyeimet szanaszét vágta a gitárhúr. Borzalmas érzés volt. Az a halvány érdeklődés is eltűnt, ami volt bennem a zenélés iránt.

 

Megkérdeztem tőle, érdemes lenne -e elkezdenem gitározni, mire ő azt felelte, hogy semmiképpen sem javasolja nekem, mert ez egy hálátlan dolog. Sok lemondással jár. És még elmondta párszor, hogy semmiképpen sem. (Érdekes módon a tehetség szükségességét nem említette, nem tudom miért.) Nagyon megkönnyebbült, amikor megnyugtattam, hogy nem kezdtek bele.

 

Eljártam néhány próbára és koncertjére, volt, hogy anyámék Suzukijával fuvaroztam őt és együttesének hangszereit, az osztálytársaimat vagy azokat a fanokat, akik szerették a zenéjüket, de arra már nem gondoltak, hogy vasárnap hajnalban a tömegközlekedés már nem olyan gyakori, mint hétköznap. Közreműködésem itt és ennyiben kimerült. Izgalmasnak voltak ezek az életképek, de pár év után unalmassá és hiteltelenné vált mindez a számomra és nem csak azért, mert legtöbbször 11-12 éveseknek játszottak vagy fogatlan, dülöngélő alkoholistáknak majálisok alkalmával. Talán erről a kiábrándultságérzésről szól az Ossian - Ki véd meg? című terméke ...

 

Jött az ötödév. Én másik szakra mentem, a többiek mind maradtak azon, amit előtte tanultak.

Általában én végeztem előbb, így elslattyogtam a másik épülethez, ahol ők voltak, és mindig megvártam őket. Engem sosem vártak meg. Egyszersem. Próbáltam keresni a társaságukat, de hiába. Egyre többször csináltak olyan programokat, melyekből én valamiért kimaradtam vagy egyszerűn csak nem szóltak. (Kedvenc mondataim: Éppen itt vagyunk a ... Gyere csak, ügyes vagy, megtalálod a helyet!; Mért nem jöttél?) Egy idő után aztán feladtam. Ez esett a legrosszabbul. Még azt sem mondhatnám, hogy a nyári szünet olyan hatalmasra duzzadt, hogy elfeledkezhettünk volna egymásról. Durván egy hónap ha lehetett, mert mi még július közepén is vizsgáztunk. OKJ-s dolog. Tudom, nem érek vele semmit.

 

Azok az emberek, akikkel sülve-főve együtt voltam, akikkel koncertekre jártam művelődési központokba, majálisokra, szabadtérre, sátorozós összejövetelekre, akiket számtalanszor fuvaroztam az éjszaka közepén, akikkel nagykoncertekre jártam a Pecsába, akikkel több órát végigfagyoskodtam a Keleti-pályaudvaron, akikkel a BME egyik koleszában hárman aludtunk egy ágyban, akikkel az éjszaka közepén eltévedtünk a semmi közepén Lord koncert után és órákig gyalogoltunk, mire megtaláltuk a főutat...

Egy hónap, és olyan, mintha sosem ismertek volna ...

Ez borzalmas volt a számomra.

Endre méltán népszerű mondatait megfogadva el kellett kezdenem a:

 

'magam útját járni' ...

----------

 

És, hogy miért jutottak mindezek a gondolatok az eszembe?

Múlt héten botlottam bele Andorba. Ugyanolyan ápolatlan, ugyanolyan igénytelen. Ugyanúgy zenél és ugyanaz a kotta: a marketingről gondoskodik, de a munkát mással végezteti el. Egészségügyi és újságírói diplomája van. Most mentős. Egy ilyen megbízhatatlan és igénytelen ember. Számomra ez elképesztő. Van egy menyasszonya. Hasonlít Viktóriára. A szemei ugyanolyan gonoszak.

 

Sajnos megbetegedtem. Kórházba kellett járnom. Kezelésekre. Emellett mozognom is kellett.
Ha a kórház fele vettem az irányt, akkor a menyasszonyának az üzlete előtt kellett elhaladnom minden nap. Ha a mozognom kellett, akkor az új építésű családi házuk előtt kellett elhaladnom minden nap.

 

Mennyire aljas és cinikus a sors vagy talán mégis megérdemlem?

 

Nem akarok önző lenni. Egoista. Nem akartam rosszat sosem másoknak. Mindig magamat helyeztem a sor(s) végére. Mégis van bennem egy érthetetlen, szomorú, elkeseredett, csalódott és csüggedt érzés, ami hihetetlen elánnal terjed szét bennem, ami rendkívül tompa és fojtogató. Mintha teljesen felemésztene belülről és csak egy üres testi hüvelyt hagyna hátra belőlem.

 

Nohát, ez a kiköpött saját magam!

Mintha mindenki vak lenne és csak én látnék egyedül. Mégis én vagyok az egyetlen, aki eltévedt és szerencsétlenül, együgyű módon botorkál a világosban.

2019 márciusa