Csak nagyon röviden.
Egy orvos.
Egy nyugdíj előtt álló orvos.
Egy nyugdíj előtt álló, neurológiával foglalkozó orvos.
Egy a városomban lévő és neurológiával foglalkozó orvos, aki látványos megbántódottsággal és sértődöttséggel áll hozzá az emberhez, mert az éppen zavarni merte az addigi kényelmes, problémamentes, csak felírok valamit receptre, aláírom és lepecsételem napjait.
Velem foglalkoznia kellett (volna). Persze nagyon gyorsan igyekezett megszabadulni tőlem. A kötelezően elvégzendő feladatait, valamint a számítógépes vizsgálatokat is vontatottan, gúnyos megjegyzések közepette végezte el, értékelte ki. Kérdéseimre pedig rövid, flegma, mindenesetre legalább érthető válaszokat adott.
Először nem is akarta az egészet. Egyből Pécsre akart irányítani és azonnali agyműtétet javasolt.
Már az heves dacot váltott ki belőle, hogy reggel nyolc órára be kellett fáradnia, hogy elvégezze azt a két hetes kezelést, amit amúgy is el kellett volna végeznie, ráadásul az időpont az általa felkínált időpontokból került kiválasztásra, szóval mégcsak nem is arról volt szó, hogy miattam kellett kikelnie az ágyából. De ezt is rám lehetett fogni.
Szóval amikor az egyik betegágyon feküdtem reggel nyolc órakor (mindig 8 órára kellett mennem), amire egy szakadt -valaha fehér, most éppen szürke és gyűrött- lepedő volt terítve és tőlem körülbelül négy méterre meg egy kissé elhízott fazonon végeztek gyógytornaszerű gyakorlatokat számomra ismeretlen nem is feltétlenül a kórház berkeiből származó különös, az obezitástól szenvedő drabális nők nagy hahotázós-nyerítésekkel megspékelt pletykázásai és a beteg rendszeres nyögései közepette; az én neuralgikus hősöm azzal hencegett, hogy neki minden tavasszal új nője volt. Meg hogy milyen jó volt, amikor Sopronban dolgozott, mert akkor simán elmehetett egy hónapra szabadságra, ha a kedve úgy tartotta, de mióta áthelyezték ebbe a kisvárosba ezt sajnos itt már nem teheti meg. Mivel nem voltam vevő sem erre, sem a Brazzers forgatókönyvíróit is zavarba hozó arcpirító történeteire, és igazából nem is tudtam mit reagálni a hallottakra, hamar megsértődött. Még jobban, mint a legelején.
Volt, hogy kilenc óra tíz perckor még mindig ott ültem a folyosó végén egy sarokban egy a nyolcvanas évekből ott maradt egyszer-egy méteres kopott asztal és egy vékony, inogó szék meg néhány hervadó növénnyel együtt, amikor kinyílt az ajtó és egy molett nővér tántorgott ki rajta és röhögve megkérdezte, hogy a doktorra várok -e, amikor mondtam, hogy igen, felkacagott és azt válaszolta szintén röhögve, akkor majd biztosan jön és otthagyott.
Igaza volt, jött és útban felém a következőket mondta:
„Elnézést a késésért, de szakemberek dolgoznak nálunk. Új üvegházat csináltatunk a kertbe és mindenképpen meg kellett beszélni a részleteket a mesteremberrel, mert EZ FONTOSABB VOLT!”
Ezt így kihangsúlyozta.
A történetem aztán Pécsett folytatódott, hasonlóan embertelen körülmények között, amiről most nem akarok írni...
De.
Visszakanyarodva a neuralgikus doktoromhoz:
Ironikus módon a pékség, ahol vásárolni szokott az ember, a piac, amire néhanapján kijár az ember, a kórház is, sőt a ház, ahol lakok, mind azon az útvonal közelíthető meg, amelyen ő is hazajár vagy munkába megy. Így bizony előfordul, hogy találkozik az ember az ő kedvenc, odaadó neuralgikus doktorával, aki ránéz a magasból a nyomorult betegére, de simán elmegy mellette, mintha sosem látta volna, és teljesen mindegy az is, köszön -e neki az ember vagy sem. Elsétál az ember mellett ez a daliás hős orvos, mintha a másik soha nem is létezett volna ...
És hogy miért írom mindezt?
Az egyik vármegyei hírportál címlapján kit látok?
Az én kedves neuralgikus orvosomat egy hosszú interjúval az újságban...
És mi a főcím? Vastagon szedett, félkövér betűkkel egy fennkölt idézet, egyenesen tőle:
????
„A JÓ ORVOS ISMÉRVE A SEGÍTŐ SZEMLÉLET!”
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése