(CS)oktalanul

Az a meglátásom, hogy azok a leendő fiatalok fogják leváltani a jelenleg regnáló kormányt -vagy amennyi marad belőle mire ők szavazókorúak lesznek- végérvényesen, akik a CSOK-os segélynek köszönhetően látták meg a napvilágot.

Milyen, látszólag nemes érdek vezérelte cselekedet hozza el a végítéletet a jobboldal számára, nemde?

 

Már a csokos gyerekek szülei is erősen liberális-nemtörődöm beállítottságúak.

De én olyan értelemben mondom ezt, ami nem politikai és/vagy ideológiai rögeszmés beidegződés elhivatottság kérdése (az is egyébként), hanem nagyobb részben emberség/emberiesség kérdése.

Elég csak megnézni a mai fiatalokat, a mai fiatal -segélyért (mert ez az, akárhogyan szépítjük és ami egyébként tökéletesen perifériára lökte azokat, akik egyedülállóak) gyereket vállalt- szülőket.

 

Hogyha lenne egy hazugságvizsgálónk, amit ráköthetnénk a CSOK-os párokra, majd megkérdeznénk a férfitól és a nőtől, hogy:

-tényleg azzal a férfival/nővel élsz együtt, akivel mindig is akartál?;

-tényleg tiszta szívből szereted, nem a pénz miatt kötöttétek össze életeteket?;

-jóban, rosszban ... stb.

Vajon hány párnál lengne ki a műszer?

 

Szerintem elég soknál.

De ezt nem szabad hangosan kimondani, meg amúgy is: hiszen csak az irigység és a rosszindulat beszél belőlem...

 

Az első gyerek születése után látom: nagy a boldogság. Legalábbis látszólag, kifelé mindenképp. Átszellemült, joviális mosoly anyán és apán. Tolják a babakocsit. Mintha tojásokon lépkednének. Battyog mellettük az elmaradhatatlan kellék, a látszólag beérett, másokat a sárga irigységig felhergelő egzisztencia manifesztációja: a kiskutya.

 

A legelején nagy odaadással, egyfolytában a gyereket lesik, minden öt méter után megállnak (a telefont meg kell nézni), közben megigazítják a rugdalózót, ami egyként az azt megelőzi száz méteren is ugyanúgy állt. Kedvesen mosolyognak. Pátoszi az öröm. Az ember szinte már úgy érzi, a Jóisten szánakozó gyengédséggel arcán letekint ránk -hitetlen civilekre- és a felhők közül, atmoszférikus öblítőillatot árasztó selyemzsebkendőd nyújt át nekünk, gyerektelen, életellenes, önző földi halandóknak magtalan balekoknak, hogy letörölhessük arcunkról a gyönyör megtestesült könnycseppjeit.

 

Az kérdéses, miért az út közepén szekerezi anya a gyereket, miért nem a járdán?! És amikor gyökkettővel gurulok az autóval mögötte, mert megelőzni nem tudom az előttem lévő derékszögű és beláthatatlan kanyar miatt, akkor miért dobálja mindegyik a fejét, miért fintorog és miért forgatja a szemeit? 

Miért reggel 7-8 óra között és délután 4 óra körül tolja és/vagy sétáltatja kicsiny gyermekeiket?

Miért ezekben az időpontban kell anyának futnia a szülés után néhány héttel olyan ábrázattal, mint amit Jean d'Arc vágott a máglyarakás tetején?

A lényeg: lássa mindenki. És, hogyha a munkába induló és munkából érkező időpontokhoz állítja be ezt a természetesen érdek nélküli baba-wellnesst, akkor nagy valószínűséggel lesznek is szemek, akik láthatják, milyen nagyszerű anyuka ő, milyen példásan potens apukával. És hogy anya mennyi mindent letett az asztalra, hiszen kihordott egy gyereket. Felsőbbrendű képességeinek groteszk gyönyöre itt aztán nyomban véget is ér.

 

Én a gyerekemet védeném a kíváncsi szemektől. Nem akarnám, hogy mások lássák, bárki is lássa, a közelében legyenek, hozzáérjenek... Meg akarom védeni. Amennyire tőlem csak telik. Mindentől. Önző túlkompenzáció, a hűtőből kivett flakonból szívtam magamba...

 

A többi ember nem ilyen. Nem értem őket, ők sem értenek engem.

Soha nem találkoznak az érdekeink. Soha nem is fognak.

Mások vagyunk.

Más vagyok.

 

Van olyan -saját szememmel láttam-, aki (apa-anya lényegtelen, mindegyik ugyanazt csinálja) elhozza a szülői házhoz a gyereket (de a házba EGYÁLTALÁN! nem viszi be, pláne, hogyha téli hónapok vannak, hiszen akkor még fűteni is kellene, no nem az épületet, hanem azt az egy szobát; és bizony van olyan nagyszülő, aki mondjuk szándékosan elutazik a hétvégére és/vagy kiüríti a hűtőszekrényt, nehogy bármit is csinálni, adni kelljen a gyerekének és az unokájának!!! és ne neki(k) kelljen takarítani utánuk), kiveszi a csomagtartóból a babakocsit, körülményesen, lassan, 10 másodperceket foglalkozva az üggyel (mert az idő nagy részében telefont nyomogat) összerakja, majd a szülőkkel (vagy nélkülük) egyszer! végigtolja a gyereket a körülbelül 100 méter hosszú utcában, aztán összehajtja a babakocsit, beteszi a csomagtartóba, majd beül a -természetesen céges autóba- és elhajt.

!?!?!?

 

Anya néha elmarad. Apa tolja a kisgyereket. Aztán vice-versa.
Aztán valahogy ezek a szeánszok is el-eltűnnek. Végül kihalttá válik az utca.

Nincs babakocsis szlalom a lakó-pihenő övezetben. Nincs gazdátlan műanyag dömper a kocsibeállódon. Nincs letördelt, a földből félig kitépett borbolyapalánta a járdádon.

Hónapok telnek el így; az Univerzum elmúlást sejtető, jéghideg lehelete érinti arcod reggelente, ahogy csipás szemekkel és zilált, madárfészek hajzatoddal kitötymörögsz a postaládádhoz ...aztán valami hirtelen megváltozik.

 

Megjött a második gyerek, apa elpárolog: egyáltalán nem vagy csak ritkán bukkan fel. A kutya szintúgy.

A babakocsit gyorsan és durván tolja anya; nyoma sincs már a korábbi óvatos közlekedésnek. 

Marad a pár éves kisgyerek, aki totyog, esik-kel, üvölt, sír-rí, a virágágyásban fetreng (persze szigorúan a házad előtt, nem a CSOK-os segélyen vásárolt házacska kis veteményesében), anyuci meg csak tolja a babakocsit, miközben bőszen nyomogatja a kibaszott telefonját. A gyerekre néha ráordít, de legtöbbször nem. Csak akkor, ha tudja és látja, ha esetleg figyelik vagy nagyobb a forgalom az utcában.

El nem tudom képzelni egyébként mi lehet olyan nagyon fontos a telefonon arra a tíz percre, míg kitolja a pulyát, ami nem tűrhet halasztást.

 

Mai eset egyébként, hogy egy mobilt nyomogató és babakocsit toló anyuka az úttesten haladt (ki érti ezt, miért problémás a járdán közlekedni?) én pedig balra, a másik forgalmi sávot használva, nagy ívben próbáltam a kerékpárral kikerülni, és a szerencsém csak az volt, hogy odaérve alaposan lelassítottam (valamilyen ösztönös megérzésnek köszönhetően), így időben le tudtam fékezni, ugyanis úgy ahogy van, fogta magát, körül sem nézve, az út jobb széléről, lendületből átvágott az út másik oldalára. Persze telefonnal a kezében, fel sem nézve, azt sem tudta megyek -e vagy jöttem...

 

Számomra ezek felfoghatatlan dolgok. Én képtelen lennék erre. Képtelen lennék nem arra figyelni, ami körülöttem van. Pont azért, hogy készen álljak, hogy időben tudjak reagálni, nehogy valami rossz történjék. Ez sem garancia semmire, de a semminél több. Ez ugyanaz a kategória, amikor valaki a belvárosban bömbölteti a zenét az autóban. Fogalma sincs arról mi folyik körülötte. Én is szoktam zenét hallgatni az autóban, de mértékkel. Ha pedig belvárosban vagyok vagy kikapcsolom vagy jelentősen visszaveszek a hangerőből, pontosan azért, hogy tudjam mi folyik körülöttem. A szirénázó autókat még így is sokszor nehéz észrevenni, hiszen az autóban ülve a hang mindenhonnan jön, a szemünkkel tudunk csak meggyőződni arról, hogy milyen irányból tart felénk és még így sem mindig könnyű az elsőbbség megadása...

 

Néha-néha, hétvégén el lehet csípni apát is ám … Apa hátul marad, több méterrel lemaradva, lehajtott fejjel kullog anya mögött, aki a babakocsit tolja és az első gyereket taszigálja, aki éppen hogy elegyensúlyozik hurkás kis lábain. Apára hárul a feladat, hogy pórázon vezesse a neveletlen kiskutyát, ami mindent és mindenkit ugat. Apa feje felett szürke felhők gyülekeznek. Ha azokat átalakítanánk gondolatfelhőkké valami olyasmit láthatnánk benne, hogy: jó-jó, kibírom ezt a néhány tíz percet, ennyit be tudok vállalni a pináért. Ez az én keresztem, ezt kell tennem ahhoz, hogy megkapjam. Mindezt úgy, hogy legszívesebben felrúgná az asszonyt is, meg az egyfolytában ordító gyereket.

Nem írom azt, hogy tisztelet a kivételnek. Gondolom van ilyen is. Majd, ha látom, elhiszem.

De mit is várhatunk a szülőtől, nagyszülőktől. Ugyanaz az életforma:

-Képes kihozni a szakadó esőbe az unokáját pusztán azért, hogy meglesse, milyen süteményt vettél a cukrászdában.

-Beállítja a gyereket abba az irányba, amerre laksz, mintha a gyerek akarna arra menni és amikor elérnek a házhoz, belenéz a kukádba, hogy mi van benne!!!

-Amikor futár jön és nagyobb csomagot hoz, amit egyedül nem tudsz bevinni a házba, ezért ideiglenesen kint hagyod a kocsibeálló alatt, és kijön a még járni nem tudó gyerekkel és mintha a JÁRNI NEM TUDÓ!!! gyerek akarná, beállítja a doboz irányába, és húzza a földön a vízben a sárban a gyereket!!!

Mindezt azért, hogy meglesse, mi érkezett, mit hozhatott a futár.

Elképesztő. És ez néhány szánalmas kiragadott példa a sok közül.

Milyen ember, szülő, nagyszülő az, aki képes a saját önös, beteges, kényszeres érdekeiért felhasználni a saját gyerekeit, unokáit?

Milyen degenerált, beteg jellem az ilyen?

Válaszolok: öntudatos féreg, szofisztikáltan. Fehércigány rusztikusan.

A gyerekekkel nem foglalkoznak, nem nevelik őket.

Régen nem volt olyan, hogy egy gyerek sajátos nevelési igényű.

Nem azt mondom, hogy ez a probléma nem létezik. Azt mondom, hogy ez nem ennyire széleskörűen elterjedt. Egyszerűen nem törődnek a gyerekekkel. Leszarják őket.

 

A gyerek kirakatbábu.

 

Szó szerint. Én ismerek olyat, aki rendszeresen kiállítja a gyereket az ablakba, ha látja, mész el otthonról vagy hogyha érkezel haza. 

?!?!

Ezek a szülök, ezek a nagyszülők...

Elképesztő.

És ez a természetes. Nemcsak számukra, a világ számára.

Olyan kisgyerekek járnak iskolába, akik első osztályban még nem tudnak cipőfűzőt kötni! Én már az óvodában tudtam és nagy büszkeséggel töltött el.

De a mai gyerekek nem ilyenek. 

Első osztályos kislány, cipőt kell cserélni nála. És a valaha fehér, abban a pillanatban szürkésfekete zoknija megdöbbenést kelt. A kérdésre, hogy anya mikor mos zoknit és miért ilyen koszos a zoknid és mikor mossa ki anya a zoknit, azt a választ adja: anya sosem szokott szólni ezért.

És akkor én vagyok meglepődve azon, hogy az átlag nő nem mossa a lábaközét. Hogy úriemberként még a rövid egyetemi éveim alatt leterítettem egy lánynak a bőrkabátomat a márványból készült padra, hogy ne fázzon a feneke, -akivel elméletileg randiztunk, gyakorlatilag éppen mosolyszünete volt az élettársával, akivel már több éve együtt élt, csak elfelejtett szólni erről-, amikor pedig felálltunk, hogy hazainduljunk, a kellemetlen szagok miatt, azzal a lendülettel kénytelen voltam le is vetni a bőrkabátomat, de nyomban.

Nem fegyelmezik a gyereket. Nincsenek határok. Mások előtt, nyíltan üvöltenek vele, megalázzák más gyerekek és felnőttek előtt, de hogyha nem látja senki őket, anya, apa, nagyszülő ... mind elfordítja a fejét. Üres, fenyegetőző szavakon kívül tettek nélkül marad a fegyelmezésre tett erőtlen, következetlen, elvetélt kísérlet.

Nincs tartás, nincs jellem, nincs fegyelem, nincs büszkeség, nincs tisztesség, nincs alázat.

Nincs emberség.

Homo elkurvulsznikusz. Az elkorcsosult, egoista modern ősember. Az új faj.

A nihil és anarchia eszméinek és eszközeinek ösztönös terjesztői és használói.