A Lidl egy viszonylag kicsi bolt a Tescohoz viszonyítva. Legalábbis nálunk.
Egyre többször egyre nagyobb a vevők egy négyzetméterre jutó vásárlási éhsége. Vajh' mi indukálja ezt a túláradó vásárlócunamit a tartós áremelkedés fenyegető jelenléte ellenére...
A szükség?
Nehezen lehet közlekedni, még akkor is, ha a kisebbik bevásárlókocsit (itt kétféle van) választja az ember. Az, hogy a kedves árufeltöltő lányok miért az amúgy is szűk, rosszul kialakított folyosók közepére dobálják le a majdhogynem plafonig tornyosuló ilyen-olyan termékeket tartalmazó raklapokat, az talány. Biztosan megvan erre is a megfelelő indokuk, mivel mindig fölényeskedve, flegmán grasszálnak a sorok között, így feltételezem: szakavatott alkalmazottként tutira tudják mit miért tesznek. Persze a kis hedszetjükön egyfolytában pletykáznak; pusztán azáltal, hogy elhaladok mellettük számomra érdektelen információkhoz juthatok azzal kapcsolatban, hogy ki kit csalt meg, hogyan, hányféleképpen, az ő meg az és amaz kinek a barátja, mennyire jóképű és ami még fontosabb, mennyire izmos ... és hogy miért is lépett ki a jobb erkölcsi megbecsülés és nem a pénz miatt az előző nagynevű élelmiszerlánc baljós kötelékéből...
A kedvencem, amikor akciót hirdetnek egy bizonyos naptól bizonyos termékekre, bemész, de a terméket nem találod sehol, segítséget kérsz, de meg nem mozdulna, mert azt a kb. 20 métert nagyon melós lenne megtennie, és leereszkedő, már-már sértett (amiért hozzá merészeltél szólni) hangnemben okoskodva, ektivitiző gps-ként magyaráz, hogy ott van a bejárati ajtó mellett közvetlenül, hogyhogy nem lehet azt észrevenni. Pedig ott semmi sincs. Semmi az ég egy adta világon...
A másik priceless momentum, amikor műszakváltás van: leborítják a savanyúságokat tartalmazó dunsztos üvegeket a raklapról, de nem takarítják fel, otthagyják a következő műszaknak, te meg tapicskoljál végig a ragadós mocsárban. Még röhögnek is rajta, hogy otthagyják a barinőknek és hogy milyen faszán kibasztak velük... Azokkal, akikkel tegnap még nagy bőszen együtt cigarettáztak a parkoló eldugott sarkában...
A csekély számú férfi munkaerőtől több segítséget és tiszteletet kap az ember.
Szóval igyekszem tumultus idején félreeső helyet találni. Mizantróp magatartásom különc aurája alatt sztoikusan élvezem törékeny magányom, s közbe-közbe unottan bámulom a retkes talajt, amit valahogy egyik reggel sem sikerül senkinek sem rendesen feltakarítania.
Tehát az áhított parkolópálya:
• kedves kis menedéket lelhetek a folyosó jobb oldali sarkában, a vészkijárat előtt befejeződő hűtő és reklámtábla bájos kis takarásában, cserébe csak az iszonytató hideget és az alkalmanként jelentkező hal valamint sajtszagot kell valahogy elviselnem;
• hasonló protektív stációnak mondható a vécépapírok társasága és a női fehérneműk szórakozott vizslatása (furcsa egyébként, ha ott állok sosem akar egy fiatal vagy középkorú nő sem odajönni lenzsöriket válogatni, próbálgatni, inkább gyanakvó tekintettel pillantanak rám és gyorsan eltolják a fémszekeret);
• még lenne egy kibuc a kutya és macskatápok területén, de ott olyan irtózatos koleraszag van, hogy pár percnél tovább sosem bírtam még eddig.
Tehát, ezen bombabiztos pozíciókba szoktam magam bebetonozni, hogyha mondjuk várnom kell valakire, amíg kitalálja mit kell vásárolnia és hiába megy el huszadjára is ugyanazelőtt a termék előtt, de mégsem veszi észre. Félreállok, lehúzódok. A pult/raklap/hűtő mellett amennyire csak lehet összehúzva várakozom, mellettem bőven van hely, még a nagyobb kosárral közlekedők is probléma nélkül el tudják tolni a kosarat. Semmi vizet nem zavarok. Jelenlétem jelentéktelen. Elégedetten veszek mély levegőt: befújom, aztán kiengedem.
Aztán a konzumidiotizmus mohó ködét magukkal cipelő vásárlók fokozódó jelenléte fájdalmasan mámorító előjátékként hatol be érzékszerveimbe ...
Én ezt nem tudom megérteni, felfogni: miért történik ez:
Jönnek a nyugdíjasok, egyedül vagy élettárssal, lényegtelen, majd beáll mellém a retkes kosarával.
Bárhova állhatna.
Bárhova.
De nem.
Mellém kell.
Így helyes.
Így kell ezt.
Nem csinál semmit, nem vesz le semmit a polcról, csak áll a kibaszott kosarával mellettem és nem csinál semmit. Áll, néz, valamelyik hangosan mormolva valami olyan nyelven magaelé, amit valószínűleg csak ő ért egyedül, vakaródik, néha előveszi valamelyik a telefonját (már amelyik ért hozzá) és nyomogatja (de nem a Lidl applikációt) és kurvára nem csinál semmit. És akkor jön a harmadik, aki ugyanúgy beáll mellém és ugyanezt csinálja, hogy az isten verné meg a hülye fejüket. Mi a jó büdös francért kell ezt csinálni? Persze a többi vásárló csak özönlik befelé és nem tudnak elmenni, senki nem fér el ... nekem jönnek, dugják fel a seggembe a tetves bevásárlókosarat és még mindig nem mozdulna meg ez a sok kriptaszökevény...
(És itt nem demenciás nyuggerekről van szó... Vannak sajnos olyanok is, de akinek volt a családjában, rokonságában ilyen ember, ne adj isten még vigyáznia is kellett rá (mint ahogy nekem kellett anno), akkor hamar ki tudja szűrni az ilyet. De itt nem erről van szó.)
Hasonló fantasztikus élményt ad az, amikor megpróbálnék kimenni az ajtón és beáll az ajtóba mamó és papó. De kibaszottul nem csinálnak semmit, csak megállnak. Néznek jobbra, néznek balra tátott szájjal és nem csinálnak semmit. Áll egy helybe bazmeg, toporog és nem csinál semmit a büdös kurva életbe!
Legutóbb teljesen elgurult a gyógyszerem, bár lehet az övüké is otthon csak már nem emlékeztek rá és tényleg elküldtem egy ilyen nyuggerpárt a picsába. Már nem bírtam tovább ... Nem vagyok rá büszke, de valahogy álmatlan éjszakáim sincsenek. Totál besokalltam ...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése