PKD-val kapcsolatban mindig az jut az eszembe, hogy ő az a fajta író volt, aki ébren álmodott. Biztosan sokat segített neki a későbbi szerhasználat is, de alapjában véve ő egy fogékony elme volt a fennkölt, transzcendentálisabb percepciók felé, amit a körülményekhez mérten viszonylag jól letudott és megtudott írni. Vannak valóban nehezen emészthető és érthető könyvei, de eleve ... hogyan lehet olyan témáról írni érthetően, láttatóan, gyermekek számára is érthető módon, ami megfoghatatlan, értelmezhetetlen és talán felfoghatatlan is?
Ha az emberek többsége magát a szót, hogy 'moralitás' sem érti, hogyan lehetne nekik azt elmagyarázni?
Akkor hogyan lehetne elmagyarázni a létezést, a létezés billiónyi formáit? ...
A másik észrevételem, hogy a történet az esetek döntő többségében csak egy ócska klisé, egy köret. Ő csupán csak így csomagolta be a mondanivalóját, így tudta eladhatóvá tenni.
A lényegi dolgokat mindig pár oldalnyi párbeszédben vagy több oldalnyi monológ filozofálgatásokban sűrítette össze. Ezek azok a karakterszeánszok, amiket újra és újra érdemes elolvasni, megpróbálni megérteni, lefordítani azt saját világunkra, hogy aztán százféleképpen tudjuk értelmezni, hogy aztán rágódjunk rajta még egy kicsit, kezdjük kapiskálni, hogy aztán újra elveszítsük a fonalat és teljesen összezavarodjunk ...
Most olvastam el az ötvenes években íródott könyveit; tíz év után most fogtam először PKD könyvet a kezembe. Szórakozottan kerestem rá a nevére az agavén és megdöbbenve láttam mennyi új, még nem olvasott alkotása van. Szóval, egy kivételével mind megrendeltem.
Valóban érthetőbbek és ezeknél a történeteknél is ott van az, mint ami mindegyik írásánál erősebben vagy kevésbé erősebben: hogy annyi de annyi lehetőség lenne még kifejteni, továbbszőni egy-egy élethelyzetet, egy-egy történést, egy-egy thrillerbe illő akciót ... de ő nem ezért írta ezeket, ő azért, hogy egy adott percepciót kibelezzen és aztán valahogy teljesen másképpen összerakjon. Összerakjon úgy, hogy végig azt hiszi az ember, hogy mindent ért, ebből aztán nem lehet kihozni már mást. És, bumm. De, lehet. Megint csavar egyet a gondolatmeneten és már mi érezzük magunkat delíriumban.
Mintha lenne egy hatalmas kirakósunk, amiket hosszú és fáradtságos órákkal megoldunk, mint kétdimenziós papírlegót összerakunk, mert a kis fogaknak köszönhetően pontosan és egyféleképpen! össze tudjuk csatlakoztatni a darabokat. De aztán összekeverjük a képet alkotó kis darabokat, hogy aztán teljesen másképpen kezdjük azt összerakni, és akkor megdöbbenünk, hogy azok a kerek kis fogazatok miért is vannak ott, hiszen semmit nem érnek. Teljesen másképpen passzintottuk össze a darabokat és úgy is passzolnak, de hogyhogy? És hogyhogy nem láttuk ezt azelőtt? Miért nem vettük észre? Miért nem volt ez egyértelmű?
És ilyenkor van az, hogy mi halandó emberek hirtelen felriadunk a lehetetlen és kiszolgáltatott álmunkból, de PKD-nál nem így van. Ő felébred, de ugyanúgy álmodik tovább. Immár a rideg valóságban ... vagyis ... az éppen aktuális valóságban...
Vulcanus kalapácsa, Űrlottó, Az utolsó tréfa, Jones kezében a világ ...
Szerintem alapvetően mind a négy könyv ugyanazt írja le csak másképpen.
Eleve elképesztő az, hogy már a huszadik század közepén ennyire képes volt előrelátni és sok társadalmi helyzetet és technikai újdonságot megjövendölni! Igen, nem részletezi különösképpen, de számomra így is elképesztő. És csak azért nem szól akkorát mindez, mert mi már ebben élünk. Ez már egy természetellenesen természetes közeg vagy inkább természetesen természetellenes?
Érződik a hidegháborús helyzet. A nukleáris fenyegetés, az űrverseny ... és nem utolsó sorban a kémkedés. A megfigyelés és átformálás rendkívül zavarta, fojtogatta, valószínűleg (részben) ebből fakad a mindent átható paranoiája.
El kell menekülni a Földről és egy teljesen más bolygón, esetleg holdon vagy egy teljesen új naprendszerben kell új életet kezdnünk, mert itt a Földön az már elviselhetetlen és menthetetlen.
A szabad élet menthetetlen?!?!
De ugyanakkor azt sem 'szabad' elfelejteni, hogy a szabad életért ugyanúgy küzdeni, harcolni kell, mert semmi sincs ingyen. Azt nem tudom, hogy ettől a harctól is menekülni akart -e az író vagy sem. Számomra ez nem egyértelmű. Talán inkább nem. Tenni akart azért, hogy jobb legyen. De nem a Földről, mert ott már minden menthetetlen. Bár én úgy éreztem, hogy a változásban is megreng a hite. Egyáltalán nem úgy tálalja, mint ami biztos sikerhez vezethetne. Csak az biztos, hogy változtatni kell, bármi áron, bárhogyan, bármivel. De az ez iránti törekvések helyessége és azok jövőbeni kimenetele kérdéses!
Mintha az embernek veleszületett adottsága lenne önmaga elpusztítása. Hiába épít fel valami újat, valami jobbat, az egy idő után valamiért valahogyan érdektelen, unalmas és rossz lesz a számára vagy esetleg már nem tudja azt kellőképpen megbecsülni, (mert még jobbra, mohón még többre? vágyik) vagy már a jóléthez hozzászokva, belefásulva, beleolvadva nem tud objektíven látni és cselekedni és ezért a korábbit, az erkölcsöset leépíti, tönkreteszi, elpusztítja (sokszor nem is tudatosan). Mintha a túlzott tökéletességbe vetett hite és munkája megmérgezné az embert.
A tökéletességre való hajlandóság végez vele ... pont az, ami anno, sok-sok ezer éve kiemelte az állati mocsokságból ...
Ennek ellenére a jövőkép alapvetően pozitív. Legalábbis az író lát lehetőséget arra, hogy megváltoztassuk a saját világunkat. Van még remény.
De a Földön össze kell dőlnie a meglévő rendszernek, hogy a romokból épülhessen fel valami új, valami jobb, valami biztatóbb. Viszont, hogy ne dőljön ránk, el kell menekülnünk valami biztonságosabb helyre az űrben.
Ekkor még nem látta azt, amit mi már mindannyian. Hogy vannak olyanok (pénzzel, hatalommal, hitványsággal), akik nem megoldani akarják a problémákat, hanem tartósan fenntartani a hanyatlást, mert az valakinek valamiért nagyon megéri. Legalábbis remélem, hogy megéri és nem csak kedvtelésből akarnak elpusztítani minket ...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése