Beálltam az autóval a porszívós részleghez, szemben az autómosós kioszkokkal.
Ekkor láttam, hogy két rendőrautó érkezik a legszélső mosóhoz (a hozzám legközelebbihez), és az egyik be is áll, míg a másik besorol mögé. Egy drabális rendőrcsaj száll ki a sünmobilból és odamegy az irodához, ahol elkezd diskurálni egy faszival. Még sohasem láttam ezt az idős fószert, de hamar kiderült: ő itt az újabb segéd. Szó-szót követett, de a porszívó hangjától semmit nem hallottam.
A lényeg, hogy kisvártatva ez a manus kezdte el lemosni az egyik rendőrautót. Nem tudom, hogy ez valamilyen előírás -e vagy ez egyfajta baráti szívesség -e vagy a rendőrnő simán csak lusta volt. Szóval a fazon tessék-lássék módon hozzá is látott, a nő végig az autóban, majd a munka végén, se szó se beszéd bő gázzal, mindenféle irányjelzést elmulasztva továbbhaladt a másik rendőrautóval szorosan a nyomában. Neki nem kellett mosás, úgy néz ki.
Én éppen akkor fejeztem be a porszívózást. Mindig kétszáz forintot dobok be; érzésre ennyi általában elengedő szokott lenni. (Sajnos itt is előfordul az, mint ami az autómosós részlegnél: hiába ugyanaz az összeg, gyorsabban számol vissza az óra, de míg az előbbinél legalább van egy ledes kijelző, ami ad(hat) némi támpontot a gyorsan pergő másodpercek tekintetében; itt, a porszívós automatánál sajnos még az sincs. Itt a megérzés, a vakszerencse, valamint a beprogramozott automata kapzsiságának elegyére kell hagyatkoznunk.) Most egy kicsit hamarabb állt le a gép és úgy voltam vele, hogy még bedobom a maradék egy darab százasomat, ami visszamaradt a mosásból.
Sajnos nem vette be a gép, folyton visszadobálta.
Egy pillanat alatt ott termett a segéd:
-Mi a baj? Tudok segíteni?
-Nem veszi be a százast -mondom neki.
-Neeeeeem? -kérdezi.
-Nem -válaszolom.
Gyorsan kikapja a kezemből, ránéz az érmére és mintha egy értetlen fasz lennék, elkezd mormolni valamit az orra alatt, hogy persze, hogy nem.
Annyit mondok: már a mosóban az automatánál sem vette be, pedig innen a pénzváltóból való. Na, erre gyorsan elhallgatott. Mondom neki: nem gond, már amúgy is befejeztem a dolgom, szinte teljesen kész vagyok, nem érdekes.
-Neeeeem. Neeeeeem! -mondja. -Kicseréljük!
-Rendben. Köszönöm szépen! -válaszolom neki, és közben már-már pátoszi hangulatba kerülök a segítőkészsége hallatán.
Látom az iroda ablakán keresztül vadul kotorászik a fiókban. Majd egy perc után kijön.
-Jajj, ne haragudjon! Nem volt százas. Csak két ötvenes!
-Nem baj az. Jó így is! -válaszolom némi értetlenkedéssel.
Hezitál. Bár a gép már nem jelzi a környezeti (és ügyetlen emberi) hatásoktól megkopott információs táblácskáján, de bizony ötvenest is elfogad. Valószínűleg abban bízott hősünk, hogy nem.
Várok...
Bedobja az első ötvenest. Az automata készségesen befogadja. Meglepődik. Majd ő is vár. (Ez nekem nem jó, ugyanis ez a zseniális masina attól kezdve kezdi el számolni visszafelé a perceket -amiket persze nem ír ki-, miután begurul feneketlen fémbelébe az apró. Minél később nyomja meg az ember a START gombot, annál kevesebb ideje marad.
Szívás.
Ugyanez van egyébként a STOP gombnál: megnyomod, mert mondjuk valamit átpakolnál a csomagtartó egyik feléről a másikra, de hiába, mert akkor is, ugyanúgy számol visszafelé ez a tetű gép, annak ellenére, hogy magát a porszívót leállítja.
Ezeket mind megtanultam már réges rég a saját káromon.)
Telnek a másodpercek...
Utána megint furcsán néz, babrál az ujjaival, körülményeskedik. Majd nagy nehezen megszólal:
-Akkor ez az ötvenes már nem kell, ugye? Ezt akkor már ne dobjam be, ugye?
Egy pillanatra megrándul az egyik szemöldököm, de türelmesen válaszolok:
-De, dobja csak be! Köszönöm szépen!
Majd csalódottan, körülményeskedve továbbáll...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése