Közhelytitkok #1

Néhány évvel ezelőtt jelentkeztem egy ’raktárosi állásra’ egy kb. 10 000 fős település xyz márkájú autószalonjába. 
Az odatartó utam során két dologra emlékszem:
-amikor bekanyarodtam a márka utcájába ugyanabban a pillanatban fordult be a főnök az autójával, összetalálkozott a tekintetünk;
-valamint egy dark ambient zenekar Green Forest című számára, amit éppen odafele hallgattam és ami nagyon tetszett és pompás ellentmondásban volt a késő őszi hónap hűvös és sáros hanyatlásával.

Rémlik, hogy valamit makogtam a pultnál, hogy álláshirdetésre jöttem.
Gyorsan beültetett egy ablakos helyiségbe (amit mintha suttyomban éppen akkor raktak volna össze: ablakok, egy nagy asztal, pár szék és teljes sterilitás; ha tapsoltam volna még másodpercekig visszhangzott volna a tér). Az egyik oldalról a szervizre, a másik oldalról meg az autókkal teli monumentális csarnokra lehetett rálátni. Szerintem, ha kicsit előbbre hajoltam volna, már-már ráfekve az asztalra, akkor láthattam volna a pultos nő fenekét. Bár már jócskán középkorú volt, azért megnéztem volna a seggét.

Ugyanez a nő ült a pult mögött és vigyorgott rám kissé értetlenül és lesajnálóan, amikor néhány hónappal korábban bementem és megkérdeztem, hova vigyem az autót, -ugyanis kézi mosásra volt bejelentve. (Akkor még volt ilyen lehetőség; ahol két meglehetősen foghíjas és valószínűleg börtönviselt, drabális fazon végezte a nem éppen ízületkímélő foglalkozást.) Velem kedvesek voltak, de csak azért, mert nem jelentettem semmilyen zavaró tényezőt életükre, másrészt a borravalóért. Azért, ha megtehették volna, biztosan belémállították volna a kést, amiért ez a törpe burzsuj kis geci egy nálánál százszor nagyobb, szénfekete autóból száll ki. De nem így lett. Az már csak a slusszpoén volt, hogy egy órát kellettem várni, ugyanis egy másik autót is vittek ugyanarra az időpontra, ráadásul ugyanazt a típust. Valószínűleg valami hiba keveredett a gépezetbe, amikor felvették a „rendelést”. Hogy Fábrysan fogalmazzak: nem sikerült túlságosan elmerülniük a betűk és számok világában. 1800 forintot kértek, 2000 adtam. Igazából nem mertem visszakérni tőlük.

Szóval, már a kézfogás pillanatában láttam a főnökön az ellenszenvet (ami egyébként nem újkeletű dolog az életemben: mindenki annak tart és mindenkinek ez az első és a második benyomása rólam), én pedig, már túl a sokadik állásinterjún flegmán, erőltetett mosollyal az októberi szél által kicsípett pofázmányommal próbáltam valami lelkesedést pirítani a járomcsontomra, sikertelenül.
Talán öt percet, ha bent lehettem az ürgével, aztán kidobott.

A villáminterjú alatt megtudtam, hogy ő nagy hangsúlyt fektet arra, hogy megismerje a másik embert. Namost ehhez képest annyi ideje nem volt, hogy mondjuk az üzlethez vezető úton, az egyik piros lámpánál, ahol legalább egy percet kell várni, végigfussa a karakterekkel nem éppen túlzsúfolt önéletrajzomat. Még a nevemet se tudta.
Aztán figyelmeztetett arra, hogy figyeljek rá, ha már beszél és esetleg szóljak, ha zavar engem a jelenléte. Meg aztán minek jelentkezek az állásra, ha nem is érdekel. Mondta mindezt azután, hogy kiderült: a raktárosi állás, amit meghirdettek az valójában dunántúli árufuvarozást jelentett … De ezen már meg sem lepődtem. Rendszeresen szembesültem más állásinterjúk alatt, hogy a meghirdetett állásnak semmi köze nem volt a valósághoz.
Szóval elmondta a magáét és megkérdezte, hogy tulajdonképpen én mit akarok; nem csak itt, hanem úgy általában az élettől. Idealista agyamban felvázolt széljegyzeteknek szavakat adva elmormoltam a saját sztorim, erre ezt a választ kaptam:
Engem nem érdekel az, hogy ön tud -e gondolkozni vagy sem. Engem CSAK az érdekel, hogy kérdések nélkül, feltétel nélkül végrehajtsa azt, amire én utasítást adok, mert engem CSAK A PROFIT ÉRDEKEL!

Túl már bizonyos számú interjún egyik szemem nevetett, a másik meg sírt.
Nevetett, mert végre egy olyan ember, aki őszinte. Végre egy olyan ember, aki nem köntörfalaz, nem A4-es lapról olvassa fel a marketingszöveget, végre egy olyan ember, aki nem azzal érvel, hogy ki ne venne meg valamit, ami 1000 forinttal olcsóbb, stb…
A másik szemem viszont sírt, hiszen, én naiv, idealista, azt gondoltam, hogy ha már üzletvezető vagyok, felépítettem valamit (feltételezve az intelligenciát és a kitartást), amiből szeretném, hogy valami még nagyobb volumenű dolog váljon, akkor van objektív rálátásom a dolgokra és tudom, hogy a céget hol, mikor, mennyire és mennyiért kell továbbfejlesztenem; tudom, hogy ezt az embert, meg amazt, no és azt, hol tudom és hol kell alkalmaznom, hogy ez a növekvő gépezet minden egyes fogaskereke a lehető leghatékonyabban, a lehető leggördülékenyebben és leggyorsabban működjön és olyan profitot termeljen nekem, amiről még álmodni sem mertem volna. Hiszen, ha megbízható, lojális és okos emberekkel veszem körbe magam, akkor egyre több megrendelést kapok, amit minőségi munkával gyorsan és szakszerűen elő tudok állítani, aminek köszönhetően a bizalma is több lesz az embereknek és/vagy más cégeknek, így aztán még többet fognak tőlem rendelni és még nagyobb profitra tudok aztán szert tenni, aminek köszönhetően az embereimet és magamat is kellő mértékben meg tudom mosdatni fiskálisan.

De nem. Ő a profitot úgy értette, hogy neki legyen jó. Öltözködés, autó, külföldi nyaralás. Minden más leszarva. De, végül is, ez is lehet egy elképzelés. Miért ne? Mindez viszont meddig tartható?
Mindezt pojáca mód, tágra nyitott, gőgös nevetéssel előadva.

Akkor láttam, hogy a hátsó fogai az ötöstől kezdve hiányoznak…