Whine Idols

Az utóbbi néhány napban egészen átszellemültem és valami beteges oknál fogva újra és újra megfürdettem hallójárataimat a Wax Idols nevű (mára már állítólag zenekaron belüli nézeteltérésekre hivatkozva határozatlan időre feloszlott) zenekar hanghullámaiban.

Újra és újra.

De akármennyire erőlködtem, ezt a két számot leszámítva, egyszerűen nem tudtam a zenéjüket megkedvelni. Állítólag valami gót és indi pop keveréke az alapja produktumuknak.

Hát, ebből a masszából számomra semmilyen értékelhető és fület gyönyörködtető nem született.

Az az igazság, hogy alapvetően ugyanaz a véleményem az indi popról, mint mondjuk a rokabiliről: mérhetetlenül unalmas, zeneileg és dalszövegileg egyaránt.

A változatosságot az adja, hogy vagy gyorsabban játsszák a számokat vagy lassabban; az énekes meg vagy kevésbé vagy erőteljesebben kajabál a mikrofonba valami démoni hangon, olyan sziruposan sekélyes párkapcsolati témákat és élethelyzeteket megfogalmazva, melyeket olvasva már egy Müller Péter-féle könyvben is szaporafosást idéznének elő.

(Ami a rokabili irányába billenti a 'jobban szeretem-mutatómat' az az, hogy az a műfaj legalább lüktető, impulzus-garmadával izgat. Persze csak egy rövid ideig. Ameddig rá nem un az ember, ami azért - valljuk be- elég hamar bekövetkezik. Nincs benne potenciál.) 

Szóval a WI által képviselt műfaj borzasztóan ritmus nélküli; a dallamok -már ha voltak egyáltalán ezt célzó ambícióik a zenekar tagjainak- teljesen elvesznek a monoton és érdektelen riffek sűrű reszelésében, erre jön még rá az értelmetlen és ritmustalan dobolás, és az abszolút oda nem illő énekhang, ami így egyben úgy hangzik, mintha egy összegányolt, kurvára darabos krumpli hangpüré lenne.

Az egész nem más, mint zaj.

Szegény Hether Fortune személye mint frontember rendkívül bizonytalan és hiteltelen. Frankón azt érzem, hogy egyfolytában zavarban van és ezt úgy igyekszik kompenzálni, hogy nagyon true-gótos fejtartással és 'kibaszott művész vagyok ti csírák, sosem érthetitek meg a lelkem mélyén dúló progresszív liberális fájdalmaimat' szemkontakttal a gyér és a meghittet rosszul játszó közönséggel kamillázik, valamint egy rahedli nyaklánccal és karkötővel és tetoválással borított testéből pajkosan kivillantva lapos, de nem éppen izmos hasát, és kicsit beszédhibás, a nótákhoz oda nem passzoló sebességű és hangszínű éneklését a minden egyes koncerten más és más hajkoronájának tincseinek szembe fésülésével próbálja meg ellensúlyozni.

Képzelheted ...

(Amúgy alapvetően nincs bajom vele, sem mint énekes (egyszerűen nem idevaló), sem mint nő: a tetoválásokat, valamint a tényt leszámítva, hogy stokedlivel a lábam alatt tudnék csak pajkos Patti Smith és Siouxsie-féle művészies dallamokat rúzsozni ajkára.)

Egyébként ezeket a sorokat éppen a jutube által random felkínált Type O Negative hallgatása közben írom, ami nagy valószínűséggel még inkább ingerli a negatív gondolatokat termelő idegsejtjeimet. Ugyanis ez a Wikipédia szerint doom/gothic metalnak titulált zenekar szintúgy fület sértő hangzással bír számomra. Fogalmam sincs mi ez a nagy rajongás a zenekar iránt. A hangzás érdektelen, monoton szar; minden egyes albumhoz ugyanaz a transzcendentálisan beállítani hivatott valójában csak nyomasztó, szürke és ötlettelen zenei vontatottság társul, arra meg már nem is akarok energiát mozgósítani, hogy megértsem a blaszfémia határán ingadozó ízes adomáikat.

Sajnos Steele bácsi emberevő, neandervölgyi kinézete és kokaintól szétroncsolt fogazata sem segíti a hamvas, meghitt gondolatmagok kicsírázását. Bár, erről azt hiszem inkább Layne Staley tudna mesélni. Nem tudom, lehet éppen Peterrel koldulnak kokót valahol a mennybéli pokol kapujában ...

A bálványok ...
... sokkal inkább egy állványra szerelt pozőr marionett bábuk ...