Ami vagyok és volnék

„Rengeteget gondolkoztam azon, mi lehet velem a baj.”

„Egyáltalán, tényleg gond van -e velem?”

„Egyesek azt mondják beteg vagyok.”

„Mások azt, hogy buzi vagyok.”

„Megint mások, hogy lehetetlen vagyok.”

„Éretlen vagyok.”

„Ezerarcú vagyok.”

„Kiismerhetetlen vagyok.”

„Érzelgős vagyok.”

„Nevetnek, legyintenek; két atyai pofon lélekápoló hatásáról beszélnek.”

„Mások idézetekkel operálnak: nem az élet bonyolult, mi tesszük azzá.”

„Irritáló vagyok.”

„Sosem jöttem rá, mi lehet az oka.”

„A testem?”

„A személyiségem?”

„A gesztusaim?”

„Ahogy beszélek?”

„Ahogy nézek?”

„Ahogy gondolkodom?”

„Ahogy érzek?”

„Ahogy látom a világot?”

„Amikor kezdtem felfogni a dolgokat magam körül, már akkor is a szomorúság, az elmúlás, a vég foglalkoztatott. Az volt rám hatással. A félelem, a rettegés, a rossz dolgok. Egy állandó kellemetlen érzés, ami mindig ott volt és van most is körülöttem, bennem.”

„Elképzelhető, hogy ez egy velemszületett hajlam, tulajdonság. Fogékonyság a negatív eseményekre. Egy sajátos és sajnálatos személyiségszerkezet, amit kiegészített, provokált, felerősített:

a mamám (aki kiskoromban rengeteget vigyázott rám) mérhetetlen naivitása, továbbá a világ ismeretlen dolgaitól való beteges félelme;

az anyám zsarnoki (neked csak tanulnod kell, semmi más dolgod nincs, mindent megcsinálok helyetted) attitűdje;

az apám mély vallásossága (minden hónapban gyónni, minden vasárnap misére járni);

a katolicizmus egyetemes jóságot hirdető tanai és a parancsokhoz való hűség;

a papok fegyelmező szavai;

a nősoviniszta tanáraim;

a fejlődésben alulmaradt testem;

az ugyanúgy deficitben maradt, furcsán serdült személyiségem;

az ezzel járó és mai napig tartó megaláztatások;

a nőkkel szemben való életképtelenségem.”

„És akkor rátalálok a könyvére. Egy mesterműre. Nem olyan alkotásra, ahol csak pár eszmével, nézettel tudok azonosulni, ahol a túlzott sokatmondás statikus szereplőket eredményez, akik ezáltal irritálóvá és unalmassá, monotonná válnak, ahol nem az élhetetlen, idealista ömlengés, a happy-end fröcsögés rózsaszín, ragasztószerű masszája terheli az el-elkalandozó figyelmemet.”

„Rálelek a tükörképemre. Amelynek minden porcikája az enyém. Annyira fájdalmas, annyira mélyreható, annyira szívszorító, kendőzetlen, egészségesen, nem bántóan szókimondó, nem bíráló, nem tanító; hétköznapi, ettől egyedi. Mert igaz, mert az enyém. Látnom kellett. El kellett mondanom mindezt önnek. Magamról. Az alkotásnak.”

„Ez a könyv nagyszerű. Mindenkinek olvasnia kellene. Mindenkihez el kellene juttatni. Fantasztikus!”

„Gondolja, hogy bárkit is érdekel annyira [...], hogy törődne azzal, amit írok?”

„Én itt vagyok!”

„Engem nem érdekelnek az emberek. Ebben úgy gondolom a sérelmeim jelentős szerepet játszhattak. Eleve kétkedve, gyanakodva állok az emberekhez. Tartok tőlük. Félek.”

„Viszont, hazudnék, ha azt mondanám: csak rossz emberekkel találkoztam.”

„Ami önmagam számára kétségbeejtően ijesztő; érdektelenek voltak számomra (elég kétértelmű szó, sugalja azt: mintha vártam volna tőlük valamit cserébe, olyasmiért, amit soha nem is kínáltam fel).”

„Mérhetetlenül untattak. Nem azért, mert unalmas életet éltek. Ellenkezőleg. Egyszerűen nem érdekelt a mondanivalójuk. Mosolyogtam, bólogattam, a szemükbe néztem (mindezt azért, hogy megfeleljek egy gesztusnak, egy etikett elvárásának, amit az ember a beszélgetőtárssal szemben tanúsít, tehát álszent voltam, ami miatt még jobban utáltam és utálom a mai napig magam). Valójában borzasztóan idegesített, feszélyezett a helyzet. Egyfolytában azon járt az eszem, mikor szabadulhatok már el onnan.”

„A rossz emberekkel szemben az érzés ugyanaz volt, amit kiegészített az irántuk érzett megvetésem és szánalmam.”

„Nem érdekelnek az emberek, unalmasak, érdektelenek, nem törődöm a problémáikkal, nem akarom meghallgatni őket. Nem akarok közösen csinálni velük semmit. Nem akarok alkalmazkodni hozzájuk, mert nem tetszik, ahogy viselkednek (és nem feltétlenül azért, mert rosszak, csak mások), és mert úgy gondolom, nem érdemlik meg. Nem érdemlik meg, hogy időt és energiát szánjak rájuk. Nem térülne meg. Felesleges lenne.”

„Ezek a gondok csak mellékes alakzatok, a rólam szóló kirakós játékban.”

„A valódi probléma én vagyok?”

„Minden más csak hozadék?”

„Aztán jön ön. Aki mindent megváltoztat. Ön a másik felem! Amit valaha elvesztettem, de eddig sosem találhattam meg. Tudja, mint a görög mitológiában!”

„Hiszen a szavai, nyílt, őszinte mondanivalója, meg nem alkuvó attitűdje egy felsőbbrendű ember elméjét dicsérik! Ha mindenkihez eljuthatna ... azok az emberek, akik megértik üzenetét, ugyanezt mondanák magáról!”

„De nem szeretem azokat az embereket, akik csak azt próbálják mondani, amiről úgy gondolják, hogy én gondolom.”

„Én nem a többi ember vagyok, hanem az, akihez szólt. Akinek az üzenetét címezte!”

„Az emberek. Én. Én ...”

„Nem tudom hogyan kellene bánni velük.”

„Nem tudom hogyan kellene kezelni őket.”

„Nem tudom hogyan kellene megérteni őket.”

„Magát értem. Maga nélkül elpusztulok!”

---------

„Miért ír akkor, ha nincs semmi, amiről beszélni akarna?”

„Hogy csináljak valamit. Valami undorítóbbat, mint az a sok más, amivel még foglalkozhatnék. És szórakoztatóbb.”

„Hogy lehet ilyen cinikus, lekezelő és szörnyen leegyszerűsítő, sarkító? Ha, ha ön ezt le tudta írni, ha ön ezt látja, akkor nem lehet az, akinek most mutatja magát! Lehetetlen! Ennyire nem lehet jó színész!”

„Miért ilyen könnyelmű? Miért ilyen felületes? Teljesen más embert látok, tele haraggal és dühvel, daccal, sértettséggel, megbántottsággal! Egy kegyetlen, zsarnok természetét; pusztításra tör. Fájdalmat és keserűséget adni. Kit szándékozik megbüntetni? Miért szeretne ártani? Milyen számlát kell kiegyenlíteni? Mi az indítéka?”

„Azért a tényért szeretnék elégtételt kapni, hogy nincs miért elégtételt kapnom.”

„De hát ennek így nincs semmi értelme.”

„Azt hittem elkötelezettje ... ön okos, értelmes nő. Hogy veheti ilyen könnyen ezt az egészet? Hogy dobhatja el magától azt, amit felépített? Azt hittem örökre megmarad szellemi vezetőnek.”

„Nem örökre. Csak amíg meg nem unom.”

„De, miért? Miért hagysz cserben engem?”

„Ha találnék egy munkát, egy feladatot, egy eszményt vagy egy embert aki kell nekem - függővé válnék az egész világtól. A szálak egymásba futnak. Szorosan össze vagyunk kötözve. Mindannyian egy hálóban vagyunk, a háló vár ránk, és egyetlen kívánságunk taszít ebbe. Akarsz valamit, ami drága számodra. Vajon tudod -e, hogy ki áll lesben, hogy kitépje a kezedből? Nem tudhatod, talán túl bonyolult, vagy túl távoli, de valaki lesben áll, és te mindenkitől félsz. És meghunyászkodsz, csúszol-mászol, könyörögsz és aláveted magad nekik - csak azért, hogy megtarthasd. És nézd csak meg azokat, akiknek aláveted magad.”

„Mindannyiunkban van egy homályos, színes kép, amikor ezt mondjuk, valami fennkölt nagy és fontos kép. De amit valójában ismerünk belőle, az csak azok az emberek, akikkel életünk során találkozunk. Nézz rájuk. Tudsz akár egyet is mondani, akire ilyen emelkedett ünnepélyességgel tekintesz? Én csak gyerekkocsiknál civakodó családanyákat látok, taknyos kölyköket, akik mocskos szavakkal firkálják tele a járdákat és ittas elsőbálozó lányokat. Vagy szellemi hasonmásaikat. Ami azt illeti, lehet valamiféle tiszteletet érezni az emberek iránt amikor szenvednek. A szenvedő embernek van méltósága. De megfigyelted már őket akkor, amikor jól érzik magukat? Ilyenkor látod az igazságot. Figyeld meg azokat, akik vurstlikban szórják a pénzüket, amiért pedig halálra dolgozták magukat! Nézd csak meg a gazdagokat, akik előtt az egész világ nyitva áll! Figyeld meg, hogyan szórakoznak! Az elegánsabb kocsmákban. Ez a te emberiséged, általánosságban. Nem akarok érintkezni velük.”

„Te az ideálist vágyod. Egy lehetetlen, elérhetetlen célt. Talán az Eredendő Bűn előtt lehetett ilyen élet.

Burokban tervezel létezni életed hátralévő részében? Hogyan képzelheted magad ilyen fontosnak, tökéletesnek. Hogyan futhatnál el a mindennapi felelősség elől? Hogyan vonhatod ki magad az élet felelőssége alól? Tulajdonképpen, mit akarsz elérni?”

...

„Tökéletességet?”

„Vagy semmit. Látod, ezért választom a semmit.”

„Ennyi volna?”

„Az egyetlen kívánságot választom, melyet az ember megengedhet magának. A szabadságot. Nem kérni semmit. Nem várni semmit. Nem függni semmitől.”

„És ha megtalálnád azt, amit keresel?”

„Nem fogom. Nem akarom meglátni. A te szép világodhoz tartozna az is. Mindannyiótokkal osztoznom kellene rajta - és azt nem akarom. Tudod sohasem nyitok ki még egyszer egyetlen nagyszerű könyvet sem, amit olvastam és szerettem. Fáj az a gondolat, hogy más szemek is olvasták. És milyen szemek. Az ilyen dolgokat nem lehet megosztani. Nem ilyen emberekkel.”

„Nem normális ilyen túlérzékenységgel reagálni bármire is.”

„Én így tudok érezni. Vagy sehogy.”

„Te beteg vagy! Milyen sérelmeket próbálsz megbosszulni? Mit tettek veled? Mi tört meg?”

„Semmi az égvilágon. Csodálatos gyerekkorom volt. Szabad és békés, senki sem nyaggatott túlzottan. No igen, elég gyakran unatkoztam. De már hozzászoktam ehhez.”

„Korunk szerencsétlen teremtménye vagy.”