A profi(l) kép

Nem tudom hova tenni a mai fotográfusokat.

XY Photograpy

Ez a standard képlet általában, mely nagyon tág fogalom. 

Lehetnek természetfotósok, esküvői fotósok, divatfotósok, aktfotósok vagy akár profilképeket készítő fotósok.

Magam is fotózok, fényképezek. Fogalmam sincs melyik a megfelelő fogalom erre a ténykedésre. 

Vagy az alsó középkategóriás telefonommal vagy egy több, mint tíz éves, akkor 20 ezer forintot erő fényképezőgéppel. Főleg természetképeket, elsősorban virágokról készült fotókat posztolok, Instagramra. A makró nálam annyiban kimerül, hogy olyan közel teszem a gépet a lefényképezni kívánt dologhoz, ameddig az még képes éles képet szolgáltatni a tárgyról a kijelzőn. A tájképeket meg azért nem erőltetem, mert egyik fényképezővel sem tudok értékelhető minőségben lőni. Az egyikkel elmosódott, homályos a kép; a másikkal meg szemcsések, darabosak a pixelek.

Nagyon kevés olyan képet sikerül készítenem, amire azt mondom, hogy tetszik. Amelyet bármikor, bármilyen hangulatban elő tudok venni, és azt mondom: ezt szép, ez tetszik, ez jól sikerült!

És itt nem a fényképezőim technikai korlátairól van szó.

Az esetek többségében elégedetlen vagyok a képpel. Elégedetlenségem fő oka pedig az (a fentebb említetteken kívül), hogy az elkészült fotó nem azt adja vissza számomra, amit akkor éreztem, mielőtt megnyomtam volna a gombot. Mást látok én, és mást lát a kamera. 

Nem tudom megragadni mindazt, amit abban a pillanatban látok és érzek, mielőtt előkotornám a gépet és csettintenék. 

Talán az érzet az, ami megtréfál. Talán az érzet az, amit én nem tudok visszaadni, mert nincs meg bennem mindaz, ami ezt felfogná. Érzékelné. 

Sőt, továbbmegyek. Elvárhatom -e, hogy egy gép olvasson bennem, tudja, hogy én mit akarok? Ismerhet -e engem? Megismerhet -e engem, a saját érzéseimet és érzetemet? A jövőben, eljuthatunk ide? És ha eljutunk egy ilyen technikai fejlettségre, hogy tudom majd megakadályozni, hogy ne csak azt lássam, amit akarok? Nemcsak magammal, másokkal. De ez már nagyon messze visz, és sci-fi téma.
Visszakanyarodva. Mi van akkor, amikor sikerül egy kép. Amikor tetszik. Amikor azt látom, amit akarok. Amikor azt láttatom, amit akarok. Véletlen? Ráhibázok? Szerencsém van?

Abban sem vagyok biztos, hogy meg lehet -e ezt tanulni. A pillanatot, az érzést, az érzékelést elkapni. Szerintem nem, erre is, mint oly minden másra, születni kell.

Nem vagyok profi fotós, sosem tanultam. Néha elgondolkozom, hogy veszek egy fotózásról szóló könyvet, ahol minden le van írva szájbarágósan, a fókusztávolságtól kezdve az expozíciós időn át az ISO érzékenységig ... de aztán meggondolom magam. Bár fogalmam sincs mik ezek, nem is érdekelnek túlzottan. Csak idegessé és elcsigázottá tesz ez a sok tudományos (vagy csupán annak látszó) maszlag. Engem a gyakorlat érdekel, még ha esetlen is vagyok benne.

Azt hiszem, nem véletlen a virágokhoz való kötődésem.

A színekhez való vonzalmam kisgyerekkorom óta megvan és a mai napig szeretem azokat. Emlékszem, annak idején kaptam egy füzetszerűséget, ami a földrajzzal volt kapcsolatos. Kontinensek voltak rajta, országokkal és azok zászlajaival. Voltak éghajlatok, különböző környezetbe helyezett ábrákkal. Volt, amit ki kellett színezni, főleg zászlók, de én gyakorlatilag mindent kiszíneztem a füzetben, amit csak lehetett. A földrajz a legkevésbé sem érdekelt. A felnőttek ráadásul vagy nem nézték mindezt jó szemmel vagy nem értették, hogy egy fiú miért ilyesmivel játszik, a kocsik meg puskák helyett.

Mint mondtam, nem vagyok profi fotós, mégis az Instagramon rengeteg elfuserált képet látok. Agyon vannak effektezve; kismillió szűrő van a képeken. Valamelyik már annyira el van torzulva a sok élesítés miatt, hogy a sok miniatűr fehér pöttytől nem lehet rendesen látni. Az emberek többségének pedig tetszik.

A fotók döntő hányada elrugaszkodott a valóságtól. Közük sincs hozzá. Természetellenes, nem valós, de nem is absztrakt. Egyszerűen érthetetlen. Legalábbis számomra. Mégis sikeres. Tömegtermék, tömegeknek.

Az emberek készen kapott effektekkel dolgoznak. Nem próbálják meg önmaguktól felfedezni, hogyan lehet játszani a fényerővel, kontraszttal. Még ezt a két legprimitívebb lehetőséget sem használják. Talán nem is tudják, hogy létezik, talán nem is érdekli őket, hogy létezik.

És itt kanyarodnék vissza a profi fotósokhoz. Csupán néhány olyan fotóst tudnék mondani, akinek ha ránézek a képére, meg tudom mondani, hogy melyikük csinálta. Van stílusuk, vagy egyéniségük. Az embernek és a képeiknek egyaránt. És azok a képek szépek. Szemet gyönyörködtetőek. Kiemelkednek a tömegből. Egyediek.

Néhány hete keresgettem az interneten, és belefutottam egy volt ismerősömmel készült interjúba. Őt személyesen ismerem, bár már rég nem találkoztunk. Nagyon csinos arcú nő. Szép, szabályos, fehér fogsorral. V-alakú arccal, bár kissé markáns állal. Amikor mosolyog, mosolygödröcskéi vannak, mégsem teszik kislányossá az arcát. (A legtöbb nőnél így van. Nála nem.) Smink nélkül is szép, bármikor felvállalhatja magát. Vállalkozást indított egy volt iskolai barátjával, viszont nem ez volt a fő témája a cikknek, hanem a profi profilfotós megtalálása. Arról értekezett, miért éppen XY-t választotta magának és miért annyira elégedett az elkészült képekkel.

Nyilván van egy kis ön-marketing minden részről, ugyanakkor elgondolkodtató volt olvasni az üzleti életben megkívánt profilfotót elkészítő profilfotós dicséretét.

Amikor ránéztem O. arcára, egy más ember nézett rám vissza. Ő volt, de más. Olyan ember, akit én nem ismerek. Aki a való életben teljesen más. Azt is mondhatom, hogy hús-vér ember. A profilfotón pedig nem láttam mást, mint egy agyonretusált személyt, olyan kontúrokkal, olyan bőrszínnel, ami nem az övé, olyan ajakszínnel, ami visszatetsző és kurvás, és olyan szemszínnel, ami nem az övé. Egy idegen ember.

Ezt a sablonos és sokszor eltúlzott effektezést látom mindenhol, minden fotós témájában. Szerintem egyszerűen van többféle, előre elkészített template az általa megvásárolt (vagy krekkelt) fotóprogramjában, és valamelyiket ráhúzzák az adott fotóra, attól függően ki mit szeretne látni avagy láttatni. Elképzelem, ahogy lapozgatják a katalógust, és a következő párbeszéd zajlik le a fotós, a férj és feleség között:

- Ezt a stílust sokan szeretik, ezt most nagyon népszerű.

- Mit gondolsz, legyen ez?

- Dönts te, drágám! Te ehhez úgyis jobban értesz!

- Rendben legyen ez!

- Oké, szerintem is szuper. Kicsit így drágábban jövünk ki a képekkel, de hát egyszer élünk, egyszer van esküvőtök!

Plusz, itt jönne a képbe, magának a fotósnak a feladata, a szerepe, a tehetsége. Hogy azonnal tudja, lássa ki az az ember, ki az az arc, aki ott van vele szemben. Mik az értékei, mik az egyéni és egyedi vonásai, amiket ki lehet és kell hangsúlyozni. Amik azzá teszik az alanyunkat, akik ők maguk. Önmaguk. Egyének, egyediek, stílusosak.

Látni a valódi fényt/kontrasztot lényt, az arc mögött ...