Egyem a kis pofiját

Sok embert látok háziállatokkal. A legtöbbjük kis palotapincsikkel, csivavákkal, mopszokkal vagy testméretben hasonló beltenyészetes ebbel, gügyög. Többet foglalkoznak velük, mint magukkal. A házban megkülönböztetett, előkelő helyen vannak. Bemehet a fürdőszobába, a nappaliba, a hálószobába, sőt, ott alszik az ágyban a gazdival. Boldog-boldogtalannak háziállata van. Mert az kell. De, mint a gyerek esetében elfelejtik, hogy nevelni is kellene, nem csak odarakni a kaját a teremtmény elé.

A mopszról mindig annak a kórházi sorozatnak a szereplője jut szembe. Hugh Laurie. Dr. Ház. Talán fél részt láttam abból a sorozatból, ha nem többet. Egy bárgyú, bambaképű, bociszemű, kétbalkezes alak, aki mellesleg hikomat, és bohóckodva, bugyután oldja meg a dolgait és a magánéletben talán éppen ennyire, ha nem jobban szerencsétlen.

Miért vannak oda érte? Nem tudom. Egyáltalán nem tartom sármosnak, sem értékelhetőnek, sem semmilyennek. Nem érzek semmi pozitívumot. Csak a szenvedést, ha ránézek. A sajnálatot. Egyáltalán nem motivál. Esetleg arra, hogy soha ne legyek ilyen.

Hasonlók az érzéseim a fent említett állatokkal kapcsolatban.

Ilyen gnóm testű, arcú, ügyefogyott kutya sosem kellene. Ezek idegesítőek. Például a mopsz. Még rendesen levegőt venni sem tud, nyáron a nagy melegben nem szabad kiengedni, mert fuldoklik. Idétlenül tartja a nyelvét, aránytalan teste van. Sokszor kancsalok, mert egyszerűen a kicsi, összenyomott koponyájukban nem fér el a szemük, továbbá arról is lehetne beszélni, hogy ugyanebből az anatómiai sajátosságból kifolyólag kifordul a szemhéjuk, aminek következtében állandóan sérül a szaruhártya és vagy megvakul vagy a gazdi kénytelen befektetni egy alsó hangon 50 ezer forintos műtétbe. (El lehet képzelni hányan teszik ezt meg.) A kis csivavavák és a hasonló formájú, idegbeteg képződmények meg vadulnak, marnak, harapnak; mindenre és mindenkire rátámadnak. Aztán meg futnak a gazdihoz, ha valami megrémiszti őket a fűben. A macskánál kisebb testű kutyák, forgatják a gülü szemeiket. Egyáltalán nem vonzó. Irritáló. A legtöbbjük pedig orvosi segítség nélkül (császármetszés) még szülni sem tud, olyan kicsi a medencéjük.

Miért tenyésztenek ki ilyen életképtelen kutyákat?

Vajon az emberek mit látnak bennük? Tudat alatt jó érzés, hogy vannak náluk is esetlenebbek és csúnyábbak? Talán pont ezt a gyámoltalanságot szeretik? Hogy vigyázhatnak rájuk? Gegyülhetik őket? Gügyöghetnek hozzájuk, becézgethetik őket? Azt érzik, valakinek fontosak? Magány elleni hús-vér szérum?

Félelmetes számomra, amikor olyan felnőtt emberek látok a kutyáikkal, akik azokat emberként kezelik, gyerekeimnek nevezik őket, felöltöztetik őket, puszilgatják és a hálószobában egy ágyon osztoznak.

Nekem a karakteres arcú, éles arccsontú, metsző tekintetű, világos szemű emberek tetszenek. Akik erőt, tekintélyt sugároznak. Magasak, karcsúak. Akik talpraesettek, tudással rendelkeznek, de mégsem a doktrinikus elvek szerint élnek, hanem kellő objektivitással, nyitottsággal, egészséges közvetlenséggel. Akikből árad a nyugalom. Ezek az emberek lenyűgöznek. Nem irigység van bennem, ha ilyen embereket látok. Éppen ellenkezőleg, a vágy: bárcsak én is ilyen lehetnék!

Nekem az okos pofájú állatok tetszenek; melyeknek a tartása kifinomult, kecsesek, izmosak, arányosak, nem agresszívek, de harcra készek, éberek. Büszkék. Egy ilyen állat gazdájának lenni, igazi kiváltság.