Sporttalan utakon

A sport, mint motiváció.

A sport motivál.

Én ezekkel a megfogalmazásokkal egyáltalán nem értek egyet. A motiváció szó sem tetszik.

Szerintem a sport egyáltalán nem motivál.

A sport szempontjából a motivációt mindenképpen érdekként fogalmaznám meg.

A sportot érdekből tesszük: mert szépek akarunk lenni, nem pedig egészségesek.

Ha az érdek nem váltotta be a hozzá fűzött, belé táplált reményt, akkor már nincs hasznuk belőle; nem kell, nem ÉRDEKel.

Futás. Esik az eső, rossz az idő, fúj a szél. nem megyek ki. Nem kellemes, nem szép, elázok, fázok, már nem ÉRDEKel.

Az emberek többsége, amikor rájön arra, hogy (gyógyszeres segítség nélkül) sosem fog úgy kinézni, mint a címlapon szereplő nők vagy férfiak és sosem fogja azokat az eredményeket elérni, mint az élsportolók, abbahagyja. Már nem ÉRDEKük.

Nincs benne haszon. Nincs belőle haszon.

Az egészség maximum csak egy hozadék, ami akkor kerül a célkeresztbe, amikor a többség lemorzsolódik és marad egy picike kis mag, akik túljutottak narcisztikus énjükön, a lehetetlen és groteszk, a valóságot mellőző a reklámokból és szórólapokból táplálkozó vágyaikon és beletörődtek a valóságba:

a sport, hobbi szinten, hétköznapi emberi mértékkel egy olyan elfoglaltság, ami időt, energiát és pénzt igényel. A rá fordított idő, energia és pénz (sportágtól függően - kisebb-nagyobb mértékben) mindig több, mint amit visszakapunk.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az egészség szempontjából haszontalan lenne, de minden más tekintetben az; mindenképpen veszteséges. Ezt a tényt kell tudni helyén kezelni. Kellő érettséggel. Aki ezt nem tudja megérteni, felfogni, feldolgozni, az utálhat mindenkit, idegbeteg lehet, akkor sem fog változni semmi. Ilyenkor kell ésszel és nem erővel gondolkozni és elfogadni ezt a helyzetet. Tudatosítani magunkban.

Ugyanis, ha nem józan ésszel és moralitással vizsgáljuk ezt az állapotot, akkor bár azt mondhatjuk (valahol jogosan), hogy: állj, köszönöm, elég volt. Nem dobálok egy feneketlen kútba!

Jó példa lehet erre az ismerősi, a baráti, az élettársi kapcsolat. Ott is adok-kapok megy. Érzelem érmékkel kereskedünk és hogyha nem kapjuk vissza azt, amit mi adunk, akkor lépnünk kell, elhagyni az illetőt. Nem maradunk egy veszteséges kapcsolatban, ahol a másiknak már az egész karunk kell, és csak követelőzik és követelőzik, csak magával törődve, minket semmibe véve. (Sajnos Magyarországon a kapcsolatok is érdek-vezéreltek, úgyhogy ez a példa kicsit sántít, de azt hiszem érthető mire akartam kilyukadni, ha feltételezünk egy egészséges, morális kapcsolatot).

Viszont a sport az más. Talán gúnyosan úgy fogalmazhatnék, hogy a szükséges rossz. Hiszen a sporttal (esszerű keretek között) az egészségünkért teszünk, de idő-energia-pénz szemszögéből nézve ugyanakkor veszteséges; mégis, ki kell tartanunk mellette. Mert ez az ÉRDEKÜNK, a pozitív, a józan, az erkölcsös; a valódi. A kivétel a szabály alól.

És mint az élettársi kapcsolat, a sporthoz fűződő kapcsolatunk egy idő után megszokottá, rutinszerűvé válik; az endorfintermelés, ha nem is áll le, de már nem adja azt a löketet, mint a kezdetekben.

Itt jön képbe a motiváció:

Az egyénre levetítve, az egyén szemszögéből már használhatjuk a motiváció fogalmát, de itt sem teljesen pontos ez a megnevezés. A motiváció itt inkább egyfajta gyűjtőfogalomként funkcionálhat.

Motiváció: kitartás, elszántság, akarat, lelkesedés, szenvedély stb.

Ezek a tulajdonságok mind-mind a saját személyiségünkből fakadnak! Ezt mi hozzuk. Ahhoz, hogy minden nap felkeljünk és átlépjünk a küszöbön, becsukjuk magunk mögött az ajtót, és ne balra a kocsma felé induljunk el, hanem az edzőterem felé, ahhoz a mi személyiségünk kell: a kitartás, az elszántság, az akarat, a lelkesedés, a szenvedély. A motiváció. Ami belőlünk fakad. A mi részünk. A jellemünk. Ha ez nincs, nincs semmi. Ez nem a sportból fakad. Ezt nem a sport adja. 

Ezek mi magunk vagyunk!

Ezért van az, hogy elkezdik a diétát, de sokan már nem fejezik be. Nincs meg személyiségükben a szükséges plusz, mert sajnos, manapság, már a kitartás, az elszántság, az akarat, a lelkesedés, a szenvedély hiánycikk a jellemben.

Mi motiváljuk saját magunkat, reális célokkal, nem az elferdített valósággal. Az idő-energia-pénz hármas veszteségessége mellett meg fog jelenni egy újabb tényező, maga az ember. Azok, akik barátainknak mondják magukat, de valójában csak irigyek, és egyesek tudat alatt mások tudatosan próbálnak lehúzni a szintjükre. Kritizálással, okoskodással, utálattal. Mozgatórugójuk nem más, mint az irigység. A gravitáció mellett az emberi hitványság, gunyorosság, irigység az, amit nem fizikai súlyként, hanem lelki teherként akar a mélybe rántani. Tulajdonképpen rengeteg olyan -nem fizikai- akadály van a testmozgás során, aminek a másik ember az okozója, és ez is egy jellembeli kérdés, ami megérne egy külön misét.

Mindezeken a negatív tényezőkön kell önerőnkből átlépni. Senkire sem számíthatunk. Csak saját magunkra. Pont ezért annyira nehéz és megterhelő ez az egész.