Fidget Cube

Emlékszem, anno a középiskolában kezdődött az a már-már kényszeresnek mondható szokásom, hogy lábujjhegyen hintáztattam a lábam. Fel-le, gyorsan; egyre gyorsabban. Mostanra ez már egyáltalán nincs meg. Akkor eléggé zavart, sokszor nem is tudatosodott bennem, hogy csinálom, csak akkor, amikor már annyira gyors volt a mozgás, hogy kezdett begörcsölni a lábam, vagy a mellettem ülő osztálytársam rámszólt, hogy hagyjam már abba.

Persze az, hogy ő a nyelve végére helyezett nyáltengerből lőtt ki miniatűr buborékocskákat, eltalálva másokat, mindezt önmaga szórakoztatására, az nem volt probléma. Egyedi képességét undorítónak tartottam.

Aztán volt még egy osztálytársam, aki mellé magyar órán ültettek, aki hobbiból zenélt: dobos volt. Nála a hiperaktív viselkedészavar minden formája megnyilvánult: egyfolytában pofázott, a kezével vagy az abban lévő dologgal hol az asztalon, hol a combján dobolt; egyszóval mindene járt, egyfolytában, megállás nélkül. Képtelen volt megülni a seggén. 

Kurvára idegesített, az meg méginkább, hogy a tanárnő engem baszott le, engem hívott ki hangosan olvasni a tábla elé, akárhányszor az az elmebeteg verbális szófosásba és/vagy fizikai konvulzióba kezdett. A mentálisan hánytatott jellemű embereket már akkor sem merték elővenni.

Ehhez még hozzájött a szüleim tökéletességre törő nevelése, elvárása: a mindenből csak az ötös elfogatható mentalitás, a 'mindenkinek szót kell fogadnom, mert igaza van, én meg még gyerek vagyok' attitűd és kész is volt az én kényszeres (pót)cselekvésem. (A másik a csokifüggőség, amire még sosem gondoltam úgy, mintha az valaminek az okozata lenne, de talán itt helytálló eme felismerés. A cukor iránti beteges függéséggel a mai napig küzdök, hol több, hol kevesebb sikerrel.) 

Sajnos túl későn sikerült felfognom, hogy ki vagyok és mi a jó nekem; hogy képes vagyok önmagamtól gondolkodni, problémákat felfogni, megoldani (sokkal jobban, mint a diplomás emberek) és hogy van egy olyan képességem, ami talán nem sok embernek.

Olvasgatva az ajánlásokat, ezt a stressz-kockát, mint ahogy a kifejezésből következik, olyan helyzetekben javasolják, ahol teljesíteni kell. Érdekes egyébként, mert hogyha nekem alkotnom kell, akkor éppen az, amire nincs szükségem az a stressz, és egy ilyen idegkocka nyomogatása. Akkor nekem nyugalom kell, csend, hogy tudjak gondolkozni és teljesíteni.

Vicces, ironikus helyzetnek tűnhet. Nem tudom valójában mennyire az.

Én akkor kattogtatom a tollam végét, húzok kupakokat fel és le csettenő hang kíséretében az ujjaim végéről, hogyha unatkozom, hogyha olvasok, hogyha zenét hallgatok; egyszóval abszolút lényegtelen, a teljesítménytől/teljesítéstől független helyzetekben, amikor csak vagyok. Különös módon ez megnyugtat, bár ezt sem csinálom rendszeresen, csak hogyha a kezembe akad valami bisz-basz.

Kíváncsi volnék, ezzel a kacattal milyen élethelyzetekben babrálnék ...