... úgy érzem, hogy az amerikai (bár persze származását tekintve már nem tudom, mennyire amerikai) filmesek és sorozatgyártók egyre inkább elrugaszkodnak a valóságtól, egy álomvilágban élnek, ahol a teljesen szirupos mesevilágban úszkálnak fantomszereplőikkel karöltve.
Nem tudom eldönteni, hogy ez elvárás -e ebben a szakmában vagy a saját, bigott, kicsinyes énjüket és vágyaikat vetítik bele a forgatókönyvekbe vagy szimplán csak a pénzről szól az egész a szórakoztatás távcsövén át tompítva mindezek tényét.
Egyszerűen zavar a produkciókban, illetve a karakter szájába adott párbeszédekben a konzekvencia hiánya. Elenyésző azoknak a filmeknek vagy sorozatoknak a száma, amit képes vagyok nézni, végignézni.
Ez az 'esküdt ellenségem ügyvédjére bízom a szupertitkos titkom, amivel legyőzhetem az esküdt ellenségemet, aztán valami érthetetlen döbbenet-dráma keretében főhősünk rádöbben, hogy az esküdt ellenségének ügyvédje mindent kis titkát elmondta az esküdt ellenségének, aki le is vadássza a barátait, a családját, hogy ő aztán újabb melankolikus drámakönnyekkel bíbelődjön saját nyomorúságának okán, hogy aztán konklúzióként rájöjjön, esküdt ellenségét végérvényesen, dühtől átitatott macsóhím üzemmódban le kell mészárolnia' nagyon fárasztó, unalmas, szánalmas.
Persze értem, hogy kell a cirkusz, máskülönben nem lehetne 21 évadot csinálni; meg kell a pénz, de mégis ... nem lenne jobb csak két évad és akkor nem lennének ezek a valóságtól elrugaszkodott, a racionalitást teljesen mellőző, kínlódásokkal és keserédes nevetésekkel tele 45 percek, másfélórák?
Túl sokat várok, túl unalmasan gondolkozom és túl sokat fogok fel a való életből ...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése