Amikor kis községekben vagy falvakban járok, ahol pár száz vagy maximum egy-két ezer a lélekszám, számtalanszor tapasztaltam, hogy az emberek barátságosan közelednek, intenek, köszönnek jó előre.
Sokszor már-már kellemetlenül éreztem magam, amiért kellő gyanakvással és távolságtartással abszolváltam ezeket a megnyerő (annak tűnő) gesztusokat.
Aztán hamar rájöttem, hogy az emberek kedves arckifejezése és az üdvözlő gesztusaik mögött nincsen semmi tartalom, nincsen semmi jószándék, semmi moralitás.
Egy megszokott, monoton, kötelező, üres frázis-együttes mindez.
Erre akkor jöttem rá, amikor 30 percen belül háromszor találkoztam ugyanazzal az emberrel, aki mindig köszönt, én pedig hol 'jónapotot', hol 'helót', hol 'szevát' köszöntem a negyvenes évei második felében járható, vadidegen fószernak.
Le sem szarta. Fel sem tűnt neki.
Ennyit erről.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése