Tanulópénz

Amikor annyi idős voltam mint te, nekem se segített senki.

Unalomig ismételt frázis, amitől az embernek már herótja van.

Nem tudom, hogy ez a fajta mentalitás, hozzáállás egyfajta genetikai örökségből fakad -e, vagy csak szimplán tahó prolik az emberek, akár még a te saját családodban is.

Azon gondolkoztam, hogy miért annyira nehéz az embereknek segíteni.

Nem akar, mert rosszindulatú, irigy, féltékeny?

Vagy egyszerűen nem tud, és ezt fél bevallani?

Vagy fogalma sincsen hogyan kellene és ahelyett, hogy bátran, félelemérzet nélkül belevágna az ismeretlenbe (amire persze ő vadul citál téged) inkább meghunyászkodik saját bizonytalansága, és félelme miatt, visszavonulót fújva, de amikor ezt felismeri, azért hogy presztízse ne sérüljön gyorsan fellengzősen, okoskodva odavágja neked, hogy: oldd meg magad.

Aztán az meg már egy következő szint, amikor megpróbálod, és vagy nem úgy sikerül, vagy csak simán belebuksz. Ez mind-mind a te hibád. Akkor meg jön az ugye én megmondtam. Vagy én sokkal jobban csináltam volna. Vagy megint nem hallgattál rám. (De persze csak dobálja az üres szavakat, tettek nélkül; segítség, iránymutatás nélkül.)

Az az egyszerű példa jutott eszembe, mint amikor van egy ház. Nem életszerű példa, bár lehet Magyarországon mégiscsak az. Szóval van egy szülő, elkezdi felépíteni a családi házat garázzsal, kerttel. Egy házra sajnos mindig kell költeni, mindig amortizálódik, mindig elromlik valami, mindig kell valami új. Szóval elkezdi építeni a házat, eljut egy bizonyos szintre (és onnan tovább már nem költ rá annyit; nyugdíjas lesz, más szórakozás után néz). Ne adj isten olyan jó fej, hogy rád hagyja. Nem azt csinálja, hogy lerombolja, a földdel teszi egyenlővé, mondván, ő is az alapoktól kezdte, neked is onnan kell. Már van egy váz, van tető rajta. Be van pucolva. Te már -lehet ez csúnya szó- egy valamilyen szinten kész terméket kapsz készhez. Már van egy szint, és innen fejlődhetsz tovább. Innen teheted még jobbá, szebbé, élhetőbbé a házat. Kicserélheted a nyílászárókat, tehetsz fel redőnyöket, csinálhatsz a terasz fölé tetőt, letérkövezheted a kocsibejárót, fákat, bokrokat, hagymásokat ültethetsz a kertbe.

Léptél egy szintet. Előbbre jutottál.

Nem hiszem, hogy azért, mert te nem az alapoktól indultál, nem te rakosgattad annak idején a téglákat (holott azt valójában a szülőd sem tette, hiszen nem ő építette a házat, maximum csak közbe-közbe besegített), nem kevertél betont, nem nyelted a port, attól te kevesebb lennél. Attól te nem becsülnéd meg azt, amit kaptál, rád hagytak, örököltél. Ez már egy meglévő érték, amiben felnőttél, ami veled együtt változott, fejlődött, pontosan ez az, amiért még jobban tisztelni fogod és megbecsülni. Legalábbis ideális esetben így kellene működnie. Szerintem aki normális értékrendű ember, és ezt átlátja, és nem leéli a házat ...

Sokszor gondolom úgy, hogy itt azért nem halad igazán előre semmi, mert egyfolytában visszatérünk az alapokhoz. Amik már unalmasak, elavultak, érték nélküliek, amiknek már semmi haszna nincsen, csak az időt rabolják az innovációktól. De mégis ezt erőltetik és próbálják lenyomni a torkunkon; mentalitásként, munkaként, oktatásként.

Sosem értettem azt, hogyha fényképészettel kell foglalkozni, minek nekem bármit is tudni a dagerrotípiáról. Hogyha divattal kell foglalkozni, miért kell azt tudni, hogyan öltöztek több száz évvel ezelőtt. Semmi közöm nincs azokhoz az időkhöz. Mint ahogyan már az öreganyámhoz és öregapámhoz sincsen sok. Nem tűnik soknak az az 50 év ami köztünk van mondjuk, mégis hatalmas különbségek vannak aszerint ahogyan éljük az életünk és látjuk a világot.

Nem azt mondom, hogy a 19. századi fényképészetnek vagy öltözködésnek nincs jelentősége, de csak speciális esetekben. Ha például valaki a múltat szeretné felidézni, esetleg ötletet meríteni. Ha nosztalgiázni akar.

De az élet változatosság, az élet kreativitás. Csak ezek vihetik előre. Nem pedig az állandó, szomorú múltba révedés ...