Ülünk az autóban. Tavasz van, reggel hat óra. Kellemesen hűvös, friss levegő.
Én nem szeretem a meleget. Örülök ennek az időnek. Viszont tudom, hogy ő meg nem szereti a hideget.
Indulunk, első kérdésem:
-Bekapcsoljam a fűtést?
-Nem, nem kell.
-De be tudom állítani úgy, hogy a lábadra is menjen, meg a kezeid irányába, a felsőtested felé. Nem fog az arcodba fújni.
-Nem, nem kell. Nem fázom.
6:15
-Biztosan ne kapcsoljam be a fűtést? Nem fázol?
-Á, dehogy. Nem kell.
-Biztos?
-Igen. Teljesen.
6:30
-Most sem gondoltad meg magad? Pár pillanat, és jön a meleg.
-Nem, nem kell.
-Biztosan?
-Biztosan.
-Biztosan?
-Biztosan.
30 perc alatt háromszor tettem fel a kérdést.
6:45
Indulatosan megszólal.
-Nem igaz, hogy nem lehet bekapcsolni a fűtést. Annyira hideg van, majd' szétfagyok. Hihetetlen.
Először csak értetlenül pislogok a volán mögött. Azt hiszem, hogy ez valami poén. Egy szar, groteszk poén, de hát miért is ne lehetne? Rá kell döbbennem, hogy nem viccel. Egy pillanatra elbizonytalanodom. Furcsa neurotikus bűntudathullámot generál ellenem. Kétes, dorgáló hangsúlyok, burkolt, malíciadús vádaskodások, miközben random amnéziát színlel, de csak az elmúlt fél óra időtartamára hagy ki emlékezőképessége. De mindezt olyan pontosan, olyan nagyszerű, tömör, egyértelmű utalásokkal és hanghordozásokkal támasztja alá, hogy tényleg úgy tűnik számomra: az elmúlt fél óra meg sem történt. Csak álmodtam. Nem, nem, hallucináltam. Nem, nem. Én találtam ki. Nagy nehezen, mintha egy nagyon mély, kiszolgáltatott álomból próbálnék meg felébredni, mintha nagyon mélyről kellene feltörnöm a valóságba. Kétségbeesetten, szenvedve, félve, de nagy nehezen sikerül öntudatra ébrednem.
A felismerés nagyon felidegesít. Azon gondolkozom, hogy megállok az út szélén, és beleállítom a jégkaparót a fejébe, és elásom az árokparton egy újrahasznosítható zöld zsákban, amin a 'vegyes háztartási hulladék' szlogen virít nagy fekete betűkkel. De nem. Elnyomom magamban a vágyat, a dühöt, a haragot. Nem szabad így viselkednem. Én különben sem vagyok ilyen. Nem szabad felvenni a provokálást. Vajon miért teszi? Szándékosan néz hülyének. Valójában ő az, aki ennyire debil. Arról van szó inkább, hogy hitvány? Vagy arról, hogy ösztönlény ő is?
A felismerés nagyon felidegesít. Azon gondolkozom, hogy megállok az út szélén, és beleállítom a jégkaparót a fejébe, és elásom az árokparton egy újrahasznosítható zöld zsákban, amin a 'vegyes háztartási hulladék' szlogen virít nagy fekete betűkkel. De nem. Elnyomom magamban a vágyat, a dühöt, a haragot. Nem szabad így viselkednem. Én különben sem vagyok ilyen. Nem szabad felvenni a provokálást. Vajon miért teszi? Szándékosan néz hülyének. Valójában ő az, aki ennyire debil. Arról van szó inkább, hogy hitvány? Vagy arról, hogy ösztönlény ő is?
Nyugodt hangon megszólalok.
-Értem. Rendben. Akkor most bekapcsolom a fűtést.
-Hát most már minek?! Teljesen mindegy! Már szétfagytam!!!
Ahogy a testemben meglódul az adrenalin, úgy szabadulnak el a lóerők az autóban ...
Ahogy a testemben meglódul az adrenalin, úgy szabadulnak el a lóerők az autóban ...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése