Számtalanszor érzem úgy, hogy a beszédem érthetetlen.
Hogy nem tudom megfelelően a betűket, aztán a szavakat, aztán a mondatokat kiejteni a számon. Mintha megbénulnék, de mégsem. Mintha egy álomban lennék, pedig mégsem. Abban a tipikus álomban, amikor sosem tudsz megmozdulni, mindig meg vagy merevedve, meg vagy bénulva, amikor nem tudsz elfutni, ha elkezd valaki üldözni, de aztán valahogy az a gonosz mégsem tud elkapni, valahogy mégis megmenekülsz, mozdulatlanul mozogsz.
Ugyanez a helyzet nálam, csak a beszéddel, és ekkor nem álmodok.
Amikor „ülök” a testemben, az agyamban, az agyamból nézek ki, felfogom a valóságot, tudom, hogy én én vagyok, tudom, hogy ott vagyok, egyedül, egy személyben, 'én én vagyok'; a szemeimen keresztül nézek kifelé, és hangok formájában elhagyják a számat a szavak, a mondatok, mégis úgy érzem, érthetetlen zagyvaság az, amit beszélek. Nem dadogás, nem selypítés, nem elcsuklás ... hanem egyszerűen egy érthetetlen zagyvaságnak tűnik előttem a saját mondanivalóm. Hogy érthetetlen massza az, ami kijön a számon. Én értem a gondolataimmal, az agyammal, hogy mit akarok mondani, tudom, hogy mit mondok, de ami a számon kijön, amit a fülemmel hallok, az még számomra is érthetetlen. Nem is igazán arról van szó, hogy érthetetlennek tűnik. Hanem hogy valójában, ténylegesen, valósan érthetetlen.
Aztán amikor a többi ember mindenféle értetlenség nélkül, természetesen, zökkenőmentesen válaszol, reflektál; rádöbbenek: önmagam számára hiába volt érthetetlen hangok garmadája a mondandóm, ő(k) aki(k)nek szántam, mindenféle probléma, félreérhetőség nélkül megértették.
Fogalmam sincs miért van ez.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése