Ray Donovan

Ezt a sorozatot kezdtem el nézni; mint minden esetben, most is valami homlokegyenest mást dolgot kezdtem el keresni, és aztán váratlanul belebotlottam az izgalmas ismeretlenbe.

Az első három rész után döntöttem úgy, hogy nem akarom tovább nézni.

Nem merem tovább nézni.

Mégpedig azért, mert nagyon félek. Attól, hogy elrontják.

Ray Donovan az anyám, férfi kivitelben. Itt persze elsősorban a moralitásra gondolok (nem a fiskális életvitelre és az adott kompániára, környezetre), és ennek az érzelmeket sem nélkülöző aspektusnak a mentén kívánok haladni és értekezni, bár korántsem olyan kategorikusan, és cizelláltan, mint ahogy szeretném. Nem megy. Az érzelmeim nem engedik (pedig nem akarom, hogy úrrá legyenek rajtam); továbbá ihletem sincs az igényes fogalmazásra már jó néhány hónapja semmilyen témában sem.

Féltem a sorozatot, hogy lehetetlen módon elrontják, csűrik-csavarják a történetet, aztán a szereplőket, és a végén semmi sem marad abból az átélhető, emberi közegből, kötelékekből, ami már az elején lélekbemaróan kibontakozik, erősen, elsöprően. Ami Ray Donovan személyisége köré épül, ami belőle fakad, ami belőle táplálkozik, amit ő tart össze, és idővel talán, ami majd el is szívja minden életenergiáját.

Féltem Ray Donovant. Remélem nem fog meghalni, vagy testileg, lelkileg, mindent elvesztve megnyomorodni.

Az a fajta emberfeletti erőfeszítés, elszántság, szenvedély, önfeláldozás, makacsság, amivel ellenőrzése alatt tartja (egy idő után valószínűleg csak próbálja majd) a dolgokat, sajnos egy idő után nem lesz elegendő. Az emberek, akiknek a nyüves, nyomorult életét, mert akartgyenge és/vagy ostoba szarok, egyben tartja szét fogják cibálni, be fogják csapni, ki fogják használni, el fogják árulni, meg fogják lopni, meg fogják alázni, minden lehetséges módon eltaposni a jelleme átlagosnál magasabb érzelmi intelligenciáját (és ő hagyni fogja).

Mégsem fog számára feltűnni. Az ilyen típusú emberekbe ösztönszinten van belekódolva az önfeláldozás, a segíteni akarás, a jóságnak minden lehetséges módon meginduló csírája minden lehetséges irányban. Amíg el nem tapossák ... mert valószínűleg ez lesz a vége.

Valami suskus áll a háttérben; bizony sejthető, hogy nem tisztességes (bár ki tudja mi az, és mi nem, ki tudja melyik aspektus a helyes, hogy léteznek -e egyáltalán jó döntések). Valószínűleg az újabb szériák előrejövetelével mindenre fény fog derülni. Remélhetőleg nem lesz valami triviálisan szánalmas blamázs a sztoriból, mint mondjuk a Szökésnél, és nem lesz undorító emberi kataklizma, mint amit a Breaking Badnél tapasztalhattunk, ahol gyakorlatilag semmilyen szereplő iránt nem érzett az ember igazi szeretetet, tiszteletet.

Nem érdekel Ray Donovan tettének sötét oldala. Nem érdekel, hogy jó vagy rossz szándékkal tette azt, amit tett, azért, hogy megvédje a családját. Viszont belement. Megtette. És a lavina elindult, újabb és újabb görgetegeket indítva el, amivel egyre kevésbé, és egyre kevesebb üggyel és nagyobb bajjal tud majd csak lépést tartani ... de a végkifejlet sejthető. A kérdés kit és milyen mélységig fog eltemetni a hószörnyeteg; felbukkan -e a mázsás hókoporsó alól az emberi szeretet, a moralitás vagy mindent a lelki gyomor, és a testi fájdalom fog besározni?

Ray Donovan az anyám. És nem akarom újra átélni azt, újra végigélni azt, újra végignézni azt, sem tévén, sem monitoron, sem sehogy, amit egyszer már a való életben megtapasztaltam; közvetve és közvetlenül, kétségbeesésnyire, karnyújtásnyira; eredetiben ...