120%

Bántás, megalázás, gyalázás, vádaskodás; igazságtalanul, jogtalanul.

Felesleges axiomatikus érveket hozni, nem értik, nem tudják felfogni, ellenkezőleg: mérhetetlen ijedtséggel löki őket delíriumba. A gyenge jellem számára ez egy sarokba szorított állat természetével egyenértékű helyzet; egyetlen eszköz marad: a marás, a támadás, a kétségbeesett vesztes tusája.

Önmaguk hitványságában poshadt lényük tükörkép. Mindig ugyanazt látják, a szar már természetes. Ezt akarják meghonosítani, mert mérhetetlenül magányosak a morális excrementumukban, amit rendszeresen maguk alá eregetnek; a gennyes futóhomok ugyanakkor már számukra is végzetes. Nem akarnak egyedül süllyedni.

Egy aljas, állatias, mégis tudattal rendelkező, humán-fekete-lyuk.

Az értelmesek által leginkább elfogadott megoldás egy argumentum-ad-hominem helyzetre: a 'csak azért is, még jobban csinálom!' attitűd.

A hitvány, aki mocskol, így is célt ér. Hiszen valamit tett, amire az okosak reagálnak. A hitvány pedig megérzi ezt. Aljasságának mivolta tért és célt nyer. Az, hogy az értelmesek pozitív irányba indulnak el, csak egy út, ami bár még jobban táplálja bírálóik dühét, mégis a negatív cselekvésükre adott válasz. Tehát, a hitvány elkönyveli: 'mégsem tett meg mindent a másik, az eddig csak hazudott, ezért most próbálja menteni a menthetőt. A rohadék!'

A gépeket; hogyha azt akarjuk, hogy a szolgálatunkban álljanak, bizonyos időközönként ki kell kapcsolni, átvizsgálni, kijavítani, kicserélni az esetleges hibás alkatrészeiket, amik megkoptak, elhasználódtak. Olajozni, táplálni kell őket. Bizonyos időközönként, újra és újra. Hiába élettelen gépek, nem működnek örökké, még az állandó szervizelés ellenére sem.

Hogyan várhatnánk el ezt egy embertől?

Emberfeletti pörgés. 120%-on. Az ilyen emberek számára az agy a mindenség. A testük csak egy eszköz. Sajnos úgy is bánnak vele.

Közöttük vannak különböző tűréshatárral rendelkezők. Vannak, akik néhány év alatt kifulladnak. Vannak, akik egy vagy akár több évtizedig is pörögnek, eszméletlen sebességgel. Bár egyikük sem kevesebb a másiknál; mindegyikük az elméjével alkot, az affektív oldaluk más terhelésre optimalizálódott (így más közegben életképesek).

Fel sem tűnik számukra ez a felfokozott életvitel. Elismerést a sok irigy között nem sokat kapnak. A lelkiismeretüket ez, ha nem is tudatosan, inkább tudatalatt, rendkívül marja. Rákapcsolnak, még, és még.

A végletekig feszített tempó, a stressz a lappangó méreg. Mint egy herpesz vírus. Csak ül benned és vár, vár és vár a pillanatra, hogy megjelenjen.

És jön.

Egyik pillanatról a másikra az értelmes megroppan. Egy-két hét leforgása alatt minden a feje tetejére áll. A teste feladja a harcot. Nem bírja tovább. Minél hosszabb ideig tartott a rohanás, annál nagyobb a kár.

Bekerülnek a magyar egészségügybe, ahol minden lehetséges módon megalázzák az embert. Testileg megtörten hazajutnak, ha hazajutnak. A semmittevésben szabályosan szenvednek, hiszen számukra a lóhalálában való minőségi alkotás a természetes. Az üres, kreativitást nélkülözni kényszerülő, vegetatív állapot élőhalottá formálja őket. Számukra ez a valós kín és nyomor. Van, aki megpróbál újból visszatérni a korábbi életviteléhez, de hamar megkapja a következő pofont, ami sokkal súlyosabb volumenű. Ekkor kap az agyuk igazi sokkot: elfogadni a helyzetet, hogy már nem tehetik azt, mint régen. Nem térhetnek vissza ahhoz az életvitelhez, ami annyi hihetetlen és termékeny és minőségi és tiszteletreméltó és győztes eredményhez juttatta őket, önerőből. A testi megtörtség után tehát jön, a lelki megtörtség. Már semmi sem lesz olyan, mint régen. Az agyuk még menne, húzná a testüket, de a test makacsul ellenszegül, a hús-vér ellentétpár, amivel ugyanúgy bántak, mint a hitványak az értelmükkel.

És itt, a kettős nyomorban megjelennek a férgek, akik ujjal mutogatnak, és folytatják nyamvadt mocsokságuk, melybe a múlt sérelmeivel együtt a jelen groteszk megalázottságát elegyítik; mindent rájuk borítanak.

Nekik pedig már nincs semmijük, amivel felvehetnék a harcot. Felesleges is lenne egyébként, eddig sem voltak rájuk hatással.

Egy olyasvalami támadta meg őket, ami ellen sem emberséggel, sem értelemmel, sem szeretettel, sem igazsággal, sem alázattal nem lehet küzdeni.

Felemésztik őket; ahogy a mérges pók toxinja feloldja a belső szerveket, a hitványak mérge feloldja a lelküket, és szépen, lassan belehalnak, és még csak nem is tudnak róla igazán.