Egyre INKább ...

Szubjektív értekezés.

Egyszer beszélgettem erről egy emberrel, aki nagy tattoo fan, és adott pár érvet, hogy miért csinálja/csináltatja az, aki.

A tetoválás egy életérzés. Önmagadon viselheted az érzéseidet.

Arra gondoltam egyből, hogy nekem a Jupiter vagy a Szaturnusz komplett felszíne sem lenne elegendő, hogy kellően reprezentáljam emocionális irizációimat (nyilván az én hibám). Egyébként meg, marhára nem akarok semmilyen érzést sem magamon viselni. Mire fel? Kinek mi köze lenne hozzá? Miért kellene ezt bárkivel tudatnom (lényegtelen hogy szándékosan vagy anélkül)?

Miért kell/jó a halott apám emléke iránti tiszteletből (ez tisztelet?) a gerincemre nyomtatni -ráadásul római számírás szerint- annak születési dátumát és a halálának dátumát. Mitől ad ez megnyugvást? Miért így kell? Akkor lássad majd, amikor a hátad közepét? Minek a római számokkal való flancolás? Kutyapózban valóban csodás élmény lehet az olvasgatni ...

Sőt, hogyha önmagadnak szól, akkor nem akarnál benne gyönyörködni?
Mennyivel ad többet egy lapockára tetovált, elhunyt családtag arca, mint egy jó minőségű fénykép (ironikus, hogy a tetoválószalonban valószínűleg pont egy ilyen fénykép alapján készítik el az alkotást), amit bármikor kézbe vehetsz, amit bárhová eltehetsz, amit bármikor láthatsz, amihez nem kell nyakatekert módon pucsítani a tükörben (márha egyáltalán érdekel)?

Másik érv:

A tetoválás nem a külvilágnak szól.

Sokaknál csak annak szól. Kedvencem a néhány soros versike, amit a bátrabbja jól látható helyre véset; igen, szigorúan magának. Mert megjegyezni már tényleg marha bonyolult lenne; sőt, olvasgatni és memorizálni meg túl elpecsételt elcsépelt.

Itt van aztán a másik véglet. Ez az a fajta, aki ki akar tűnni, de ezt valójában sosem vallaná be, nehogy a sosem volt vagy a gyenge lábakon álló presztízse tovább sérüljön -amit a hamis maszkkal, amit visel, igyekszik értékként láttatni-, ezért olyan helyre rakatja, ahol egyrészt sosem láthatja (ahogy mások sem, ezért sosem mulasztja el tudatni hallgatóközönségével, hogy bizony neki is van egy plecsnije); mások számára pedig csak bizonyos alkalmakkor vagy csak egy adott ruhatípus alkalmazása esetén látható. Nyilván az egzisztenciális megfelelés győz az emocionális kifejeződésén. Menő, de azért annyira nem bátor/egyéni/underground, hogy kockáztasson egy állásinterjún.

És akkor itt van még valami. Szerintem ez már egyáltalán nem underground. Sokkal inkább egy elcsépelt, közhelyes, erőltetett, kissé talán már kopott, divatjamúlt, futószalagon gyártott mainstream valamivé maszálódott. Egyre több ember visel valamilyen stigmát (szigorúan önmagának persze), amiben ráadásul már semmi kreativitás nincs, csak valami nonfiguratív, kifejezés nélküli szarság; az a lényeg, legyen!

De gustibus non est disputandum.

Találó. Nyilván azért vélekedek így, mert az egyéni percepcióm sérül az ilyen emberek, ilyen tetoválások láttán. Zavar, bánt, hogy nem olyanok mint én.
Egyáltalán beszélhetünk/beszélhetek ennyire kategorikusan? Ki határozhatja meg, hogy mi deviáns és mi erkölcsös? Hol a határ? Hol kell(ene) meghúzni? Mi (ab)normális?

Félreértés ne essék; nem bántom az ilyen embereket. Nem becsmérlem őket. Nem mutogatok rájuk ujjal. Nem nevetem ki őket. Nem bámulom meg őket. Nem fintorgok rájuk. Nem csupán ez alapján ítélek. Viszont, számomra ez nem vonzó szokás, kedvtelés, életérzés, nevezzük, aminek akarjuk.

Nem keresem az ilyen emberek társaságát. Ámbár, ha megkérdeznek, akkor elmondom a véleményem. Az az érdekes, hogy az elfogadás, a megértés, amiről ők beszélnek, amivel kapcsolatban ők ágálnak, az feléd nem mutatkozik meg, főleg egy kritikus szemlélet manifesztációja után, sőt átfordul a személyed ellen szóló recenzens megjegyzésekbe. Argumentum ad hominem; ez a te varratod és ők vájják.

Nem szoktam megdicsérni a rajzokat, sem a viselőiket. Hogyha valaki becsmérelné egy olyan ismerősömet, akin van egy tetoválás, nem védeném meg (függetlenül attól, hogy szüksége lenne -e rá avagy sem); mert nem tudnám őszintén, tiszta szívből, hittel tenni. Ez egy elég kellemetlen helyzet lenne, de így tennék.

Ezért nem keresem ezen emberek társaságát, akik meg vannak, azokat elfogadom úgy ahogy vannak, de tény: sosem kerülnek hozzám közel.

Ugyanakkor, ami még kétely: hogyan viszonyulnék egy olyan tetovált valakihez, akihez érzelmi szálak fűznek? Amikor az értékrendemet felülírja valami olyasmi, ami ellen értelemmel nem tudok harcolni. Vajon a szeretet, a szerelem az elmossa a pacát közöttünk és egyfajta emfatikus tabula rasa alakul ki, amire együttesen kalligráfiázunk szívecskét?

Erre a kérdésre még annyira sem tudom a választ.