Cowboy Bebop

Megnéztem ezt a Bebop alkotást. Végére értem az 1. évadnak, máris rácuppantam a goglira a 2. évad begyűjtésében bízva, de aztán rádöbbentem: az bizony nincs.

Annak ellenére, hogy mindenhol magasztalják ezt az animét, nekem egyáltalán nem jött be. 

Sokszor majdnem elaludtam rajta. (Leszámítva az ötödik rész végét, amikor van a küzdelem, a jelenet Kőszívvel; a zuhanás, az emlékképek, a maró-lágy zene. Itt gyulladt fel bennem valami és gyorsan ki is aludt.) A részeknek eleje még csak-csak van, de vége egyáltalán nincs. Minden csak úgy lóg a levegőben. Dirib-darabok. Sosem bontakozik ki semmi igazán. Rengeteg minden marad homályban, amikor meg valami felszínre kerül, az újabb ködös elemeket hoz magával. Mintha nem lett volna kellő ideje kiforrnia a történeteknek.

Nincsen igazán rendszer sem az eseményekben. Ahogy észrevettem, van ez a szindikátusi szál, közte pedig töltelékként a fejvadászos sztorik (kicsit X-akták fílingem volt). Mindenesetre azok sem igazán fejvadászos percek voltak, inkább ilyen semmilyen összevisszaság, amik még kapcsolatban sem voltak egymással. Tényleg, mintha csak töltelék kellett volna a fő téma közé, és gyorsan beszórtak valami légből kapott ötletet (a sakkos résznél egy hangyányi koppintást éreztem Gibson Neurománc regényéből -a helyzetet csupán Molly Millions Faye személyében történő manifesztációja mentette meg).

A rendszertelenség mellett, a karakterek következetlensége zavart leginkább. Egyik pillanatban a ki nem mondott aggodalom, ragaszkodás, a családias élethelyzetek, és könnyes érzelmek; máskor meg a vérig sértődések, lefalcolások, 'én aztán leszarom hova megy és mit csinál' duzzogások, és flegma arrogancia. Mint valami tinédzser szerelem.

Ahogy a szereplők kétségbeesetten és céltalanul kutatják az emlékeiket, én ugyanúgy viseltem a sorozat mondanivalóját illetően.

Konzekvencia helyett hullák vannak dögivel. Bár valahogy számomra elveszi a halál komolyságát az a tény, hogy ebben a jövőben már az embereket vissza tudják hozni belőle (lásd Faye vagy Spike), tehát az, hogy most a végén megmurdál jópár személy (akikkel kapcsolatban sosem éreztem igazán pozitív érzelmeket, bárminemű azonosulást meg végképp nem) elveszti a „hitelességét”, a dramaturgiáját, a szívbemaró attitűdjét, akármijét.

Szóval a végére értem, de most sem tudom igazán mi miért történt. Ki kit és miért árult el, miért a halál, aztán a feltámadás, miért a vendetta. Nem hiszem, hogy újból előveszem; ellentétben a Trigunnal, ami azért eléggé fenomenális produktum (annak ellenére, hogy sokszor meglehetősen eltúlzott és óvodás szintű az emocionális-gesztusos ábrázolások tekintetében).