Azon gondolkoztam, hogyan járnék jobban.
Én is, mint mindenki körülöttem vegyek árban fél millió alatti használt kocsit (hamár Audira nem telik) azért, hogy villoghassak vele a barátok, rokonok, ismerősök előtt, jelezvén: nekem erre is telik és amit havonta körülbelül négyszer-ötször használnék, 10-20 kilométerekre, aminek egy része a késő esti -érdekből mellém szegődött haveri társasággal történő- céltalan tekergés, meg a kisvárosom lotyókülönítménye előtti villantás lenne; a maradék időben meg a ház előtt rozsdásodna (mert kályhacső méretű kipufogóra van pénz, de egy szaros ponyvára már nincs) a gyümölcsfa mellett, a szabad ég alatt (már amikor éppen nem a szervizben lenne jelenése).
Természetesen mindig a garázskapu elé állnék, hogyha a szüleim útra akarnak kelni a saját kocsijukkal, akkor mindenképpen legyen egy ok, hogy odébb kelljen állni az autóval, s ami további remek alkalmat szolgáltathat arra, hogy bömböltessek dubstepet, vagy valamilyen börtönös fekareppet, neadjisten Rihannát, miközben az oda-vissza 10 métert alig meghaladó távon nyolcezres fordulatig kiforgatva, gázfröccsözve csikarnám ki az üveghangokat a motorból.
Aztán úgy parkolnék le, hogy a kocsi fele kilógjon az útra (az utca többi lakóját és azok kényelmét semmibe véve), mert ez mégiscsak praktikusabb, mint a már lassan fél éve elszáradt, kirohadt -de el nem távolított- meggyfa helyén kialakítani egy ízléses, mindenki számára üdvözítő parkolót.
Az, hogy minden második nap a Class FM bömböltetése mellett mosom a kocsim, már csak a bónusz lenne, majd az összes ajtaját és csomagtartóját kinyitva porszívóznék, mindezt öt órán keresztül; és a hasraütésre igénybe vett pihenőket a hozzáértést mímelő, de valójában teljesen dilettáns műszaki elemzéseimmel tölteném ki a motorháztető felett, hangosan, hogy lehetőleg mindenki hallja, aki volt olyan óvatlan, hogy nem csukta be házának ablakát.
Avagy maradjak meg annál, hogy továbbra is minden nap letekerek 12 kilométert biciklivel és ezzel bebiztosítom a gúnyos fricskákat, a felnőtt életben való felelősség-nem-vállalásomat, a női kikosarazós, lenéző szánakozásokat, az állásinterjúkon az elutasításokat, továbbá az egyre gyakrabban jelentkező térdfájdalmaimat.
Lassan tényleg az lesz a vége, hogy kell egy kocsi; egy gyépés verda, hogy tolókocsistól mehessek a kórházba az ortopédiai kezelésekre.
Szép új jövő.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése