Harmony Boucher

Tulajdonképpen nem tetszik a zenekarának a stílusa. Tulajdonképpen azt sem tudom, milyen stílus az, amit képviselnek. Tulajdonképpen a dallam és az ének sem frenetikus.
Tulajdonképpen meg mégiscsak energikus, vad, játékos-pajkos, ügyes, néhol éles váltásokkal teli, habár alapvetően melankolikus; mindenesetre egyedi, de mégis úgy érzi az ember, hogy hiányzik valami; valami, amitől robbannia kellene az egésznek, de mégsem történik semmi sem.
Tulajdonképpen nem esik jól hallgatni őket.

És mégis majdnem minden nap megteszem. Fogalmam sincs miért.

Talán Harmony miatt. Ő az énekes. Se nem lány, de nem is fiú. Olyan átmenet. És bár az interjúkat nézve, nagyon közvetlennek, lazának, művészinek, sőt, agilis-öntudatosnak tűnik, mind munkát, mind magánéletet tekintve; én mindig azt érzem, hogy belülről őrlődik saját identitását illetően, és a két véglet közötti affektív hullámzás (ami aztán frusztráló gondolat-cunamivá összeállva, nyugtot nem hagyó monotonítással csapódik a személyisége falát tartó pilléreknek), mentálisan megviseli. És van még benne valami idegen, ismeretlen, érthetetlen és taszító, unszimpatikus.

Talán nem véletlenül az ambivalens Push/Pull címet kapta az album.

Harmony a neve, mégsem érzek harmóniát benne, belőle, körülötte; benne viszont megvan az a plusz, ami a zenéjében nincs, és ami titkon húz hozzá.

Talán a zene az, ami -hacsak időlegesen is-, de helyrerakja a fejében a dolgokat, és akkor, ott, a színpadon, az lehet, aki.

A Vuvuvultures zenekart mégcsak nem is Harmony miatt, hanem az esszenciája miatt hallgatom. Ő az én inverz visszhangom; az ambivalens, obskúrus, bizonytalan kisugárzásával.