Szempillantás*

Úgy gondoltam, én és hű vasparipám, felkerekedünk, hogy Ms. Október jáspisszínű szoknyája alá nézzünk, amit a kicsit hűs, kicsit csípős északkeleti szél vegzál, így a hónap derekán.

Sajnos nem tudtam lenyűgöző és egyedi képeket csinálni. Valahogy, most nem voltam kapcsolatban a természet lelkével vagy éppenséggel pont az én lényem hagyott cserben és spirituális deficitemnek hála, sehogy sem tudtam rábukkanni október szépségének fakuló morzsáira.

Szóval szorgalmasan pedáloztam, hagytam, hogy hiperaktív, rakoncátlan és kótyagos bogarak ostromolják az ökörnyáltól mumifikált fejemet és közben aktívan szidtam a szelet; állandó és legyőzhetetlen ellenfelemet.

Elérkeztem újdonsült elmélkedési csomópontomhoz, bár, most nem az alternatív mentális revelációk foglalkoztattak, sokkal inkább a nemes testem húgyhólyagjában terebélyesedő vizeletem ürítése.

Csakhogy volt itt valami más, nemcsak a saját ammóniám ismerős szaga.

A vasúti átjárónál feltűnt, hogy a két kis szemafor nem üdvözöl megszokott ledes kacsintásával.

Mi a fasz?, kérdeztem magamtól.

Korábbi lődörgéseim alkalmával számtalanszor láttam, hogy az autósok vakul megbízva a fehér villogókban, 90-nel áthajtanak. Fittyet hánynak a ténynek, hogy jöhet valami, ami a lokális manikráciájukból született presztízsüket fémkoporsóvá kovácsolhatja. Nem érdekes.

Volt jópár autós, aki a jelzés-nélküliség ellenére!, ugyanúgy átszáguldott.

Tébláboltam, jobbra-balra, jobb-kerékre, bal-kerékre; kábítószeres katicabogárként kujtorogtam; próbáltam valami jelet felfedezni, ami leírja, ilyenkor mi a teendő vagy egy telefonszámot obszerválni és hibabejelenteni. Semmi.

Egyszer csak bal oldalról látom, hogy nem is annyira a messzi távolból érkezik egy vonat, méghozzá nem kis sebességgel. Mondhatni a szokásos módon. Ezt egyébként onnan is lehet látni, hogy a vasúti sín melletti oszlopok árnyéka másodpercek töredéke alatt szabdalja a dögöt.

És miért is ne, éppen akkor kanyarodott le a főútról nagy svunggal egy mentőautó. Arra már nem emlékszem, hogy szirénázott -e vagy sem. Csak a számtalan villogó kék fényeit láttam.

A vonat jött, gyorsan; a mentőautó jött, gyorsan.

Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak; aztán, talán ösztönből, talán nem:

Odaálltam a biciklimmel a sorompó közelébe, és a testbeszéd különböző technikáit felvonultatva az 'állj meg baszd meg!' gesztikulációt alkalmaztam; majd miután ráeszméltem, hogy a szemiotika erre a cselekvésre utaló attitűdje inkább a kényszerzubbony szükségességét rajzolja ki az arcukra; szimplán, dopaminhiányos katatóniában lóbáltam a jobb kezem mutatóujját a vonat irányába.

Ezt értették, fék, kicsi kerékcsikorgás, majd jobbra tekintés, majd a sorompóra és a megvakult jelzőberendezésre, végül rám, majd nagy levegő mindenki részéről.

Mire a vonat a kereszteződéshez ért, gyakorlatilag -önmagához képest- csigatempóval haladt. Úgy tűnik, hogy a monstrum vezetőjét tájékoztatták már a problémáról. Tehát a berendezés működési hibájáról is tudtak az illetékesek. A vonat elbattyogott, majd a mentőautó is, a két utasával. De még mielőtt átmentek volna a kereszteződésen, többször körülnéztek. Vicces helyzet volt, mert ott, akkor már tényleg semmi sem jöhetett volna. Hiába, ilyen az ember.

Dolgozott bennem az adrenalin, remegtek a lábaim. Az a helyzet, hogy az eset után kicsit preoccupied lettem. Sőt, valójában bűnösnek éreztem magam.

Bár az tény, hogy nem voltam, nem lehettem tudatában annak, hogy a vonat irányítóját informálták -e a helyzetről avagy sem; egyáltalán bárkit. Azt sem tudom, hogy ha mind a ketten -mentő és vonat-, ugyanazzal a sebességgel jöttek volna, akkor mennyi esély lett volna az ütközésre. Lehet akkor is átért volna a mentőautó. Lehet nem.

Így viszont, mivel a vonat lelassított, gyakorlatilag a sétálás sebességére, a mentőautó játszi könnyedséggel áthajthatott volna a kereszteződésen, mindenféle katasztrófa nélkül.

Amit ki akarok hozni az egészből az az, hogy mi van akkor, hogyha az az ember, akihez siettek, miattam halt meg. Vagy miattam került később kórházba, ezáltal miattam tudták később ellátni, ami aztán a halálához vezet(het)ett vagy ha nem is ahhoz, de egy maradandó szövődményhez akár. Persze nem tudhatom, hogy így történt -e, lehet csak egy sima töréshez riasztották a mentősöket, de nyilván akkor nem mentek volna padlógázzal meg kékfénnyel.

Sürgős volt nekik, én pedig akadályt állítottam, jó szándékból.

Mert az életben néhány pillanat, életet menthet.