Jó tett helyébe, jó a Tesco gazdaságos!

Állok a Tesco be- és kijárati ajtajánál, várok valakire.

 

Egyszercsak odalép mellém egy körülbelül nemtudomhányéves (talán 30 körüli), borostás arcú, magas, vékony gyerek. Egyébként -no homo- teljesen rendben van. Nem igénytelen, nem büdös. Teljesen hétköznapi figura.

 

Értelmesen megszólít:

- Ne haragudj. Helló. Nincs véletlenül két darab százasod vagy egy darab kétszázasod?

- Fú, nem tudom. Fogalmam sincs. Mindjárt megnézem!

Elővarázsolom a pénztárcámat, kipattintom az aprópénzes fület és a tenyerembe öntöm az aprókat. Gyorsan megvizslatom mi a helyzet. 170 forint. Egy darab száz forintos, a többi mind tízes vagy húszas. Mutatom a csávónak a végeredményt.

- Hát, ez így nem lesz jó - mondja, majd ott is hagy.

 

A téli kabátom súlya alatt láthatatlanul meghúzom a vállam és elkezdem visszapakolni az aprókat a pénztárcámba. Éppenhogy befejezném az aprólékos műveletet, a semmiből hirtelen megint ott terem.

- Nincs véletlenül két darab százasod vagy egy darab kétszázasod?

Elkezdek kényelmetlenül forgolódni, mint valami retardált és keresem a kamerát, mert -mondom magamban- ez valami karácsony előtti móka lehet biztos. Sehol senki. Hm. A félig nyitott pénztárcámat lóbálva ismétlem el újra neki: „csak ennyi van. Így tudok adni.”

 

Közben, egy pillanatra azért végigsuhan az agyamon, mennyire helyes ez a pénztárcalóbálós dolog, de mivel tőlem 20 méterre van a biztonsági őr mini irodája, úgy gondoltam, olyan nagy baj nem lehet. Persze, ha futni kellene a csóka után, akkor én nagyobb esélyekkel indulhatnék, mint Mr. Security...

 

- Az úgy nem lesz jó. Két százas vagy egy kétszázas - ismétli. - Értem - mondom neki. - De itt van tessék az apró, odaadom mind a 170 forintot. Tedd el. - Neeeem, nem jó úgy, két darab százas vagy egy darab kétszázas kell. - Értem - mondom neki újból. - Akkor itt van a száz forintos, tedd el csak ezt! - Neeem, nem jó úgy - mondja türelmetlenül, majd megint ott hagy.

 

Ismét elkezdem visszapakolni az érméket, majd kisvártatva megint odalép hozzám.

- Nincs véletlenül két darab százasod vagy egy darab kétszázasod?

Már kezd zavarni és idegesíteni a helyzet meg a figura is és megpróbálok rávilágítani arra a tényre, hogy ha az előző két percben nem manifesztálódott bele sem a pénztárcámba sem a tenyerembe a számára kívánatos apró, akkor ezek után sem fog. 

A helyiség egyébként, ahol vagyok, a Tesco épületén belül van, az igaz, de némiképp elszeparálva magától a bolti résztől. Ez gyakorlatilag egy folyosó, ahol 8-10 kisebb üzlet helyezkedik el. Van itt:

» gyógyszertár,

» húsbolt (ami előtt éppen álltam),

» virágüzlet,

» lottózó,

» VALUTAVÁLTÓ!,

» telefonalkatrészeket árusító kioszk,

» cipőbolt,

» ruhabolt,

stb.

 

Sőt, itt található a Tesco reklamációs pultja is, ahol unott és sértődött kis picsák álldogálnak és megvető pillantásaikkal próbálják megvédi territóriumukat a panaszkodó emberek problémáit kiszolgálni és megoldani hivatott feladatoktól. 

A szürreális helyzet okozta értetlenségből felocsúdva mondom az illetőnek, hogy van papírpénz formájában 500 és 1000 forintosom is. Odaadom az ötszázast, hogyha ez ennyire életbe vágóan fontos számára. 

- Nem-nem. Nem jó. Nem kell. Papírpénz nekem is van!

Pislogok, nem értem a helyzetet. Kissé bizonytalanul a hátam mögé mutatok a kezemmel: 

- Figyelj, itt mögöttem van egy csomó üzlet, valahol valaki csak fel tudja váltani a papírpénzed vagy simán biztos akad olyan, aki csak jószándékból ad neked egy százforintost.

- Nem-nem. Senki nem tudja felváltani. Itt nem tudnak segíteni!

És ismét otthagy.

Értetlenül toporgok, egyik lábamról a másikra hintázva, és mire pislantanék újból itt terem fiskális hősünk, negyedszerre:

- Figyu, mégis kellene az aprópénz! 

A markomban szorongatott, kissé izzadt és átmelegedett fémdarabokat nézem. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy most konkrétan a százasra gondol vagy az egészre. Mindegy is.

- Tessék, itt van, tedd el az egészet! - mondom neki.

 

- Neeeem-neeeem. Az úgy nem jó. Nem akarok tartozni! - válaszolja, és elkezd kotorászni a saját pénztárcájában, s akkor kivesz belőle egy 1 eurós pénzérmét.

- Ugye jó lesz az euró is? - kérdezi.

- Nem lesz jó - mondom neki.

Erre gúnyosan nevetgélve a bajsza alatt megjegyzi: „az egy eurós nem jó neki”.

 

Na ezen felbasztam magam és fogtam mind a fergeteges 170 forintot és odakúrtam a tenyerébe.

- Tedd e! Nem kell. Hagyd a francba! - és odébbléptem.

 

No, ekkor hirtelen visszavett az arcból.

- Nem, nem, - ismétli újra, mint egy kibaszott papagáj. - Nem akarok tartozni!

És elkezd turkálni a saját pénztárcájában és húszasok és tízesek formájában visszaad és ezzel a lendülettel megint nekiiramodik. Nem számoltam meg, csak fogtam és behajítottam a pénztárcámba a tallérokat. Nem érdekelt már az egész.

 

Közben megérkezett az emberem is, és ahogy indultunk ki az épületből, igazából nem készakarva, szándékosan, csupán megszokásból visszanéztem és akkor láttam, hogy a túloldalon lévő üveggolyó automatáknál molyolt épp hősünk, ahol egy üveggolyó kétszáz forintba kerül, ami vagy fém százast vagy fém kétszázast fogad el.

 

Szóval erre volt ez a nagy felhajtás.

-.-.-.-.-.-.-.-.-.-

 

A városban több parkolóautomata is működik, van, amelyek csak 50,100,200 forintosokat fogadnak el, és vannak olyanok, amelyek a 10 és 20 forintosokat is benyelik.

 

Napokkal később, a belvárosban pont egy ilyen automatából kellett jegyet vennem. Magabiztosan léptem oda és kaptam elő a pénztárcámat, hiszen tudtam, hogy van nálam apró. Mivel azóta, hogy az összeset odaadtam a mi kis üveggolyó-vadászunknak, nem gyarapodott fémpénzek formájában a pénztárcám hasa, tudtam, hogy csak az általa kapott összeggel rendelkezem. Az automata 150 forintot kért 20 percért.

 

A pénztárcámban 220 forint volt...