A nap eltűnt.
A levél fekete körvonal lett a fakuló ég előtt, és csillagok jelentek meg mögötte, halványan, de kivehetően. A sós levegőt tengerszag ülte meg.
Joan tovább figyelte a levelet; közben a szél egyre hidegebb és erősebb lett, feltámadt-elcsitult suhogó hanggal, mintha valaki fülébe lehelne.
Még mindig mozdulatlanul állt, egyik kezét az ablak sima fémpárkányán nyugtatta, a másik az oldala mellett lógott.
A levelet figyelte, miközben a napvilág utolsó szikrája is kihunyt, és a percről percre erősödő szél az arcába fújt és a hajában játszott.
Eltelt egy óra.
Kettő.
A levél nem hallható zenére táncolt vadul, hánykolódott, tekergett, forgatta köpenyét a sötétben, mintha érezné, hogy közönsége akadt.
Éjfélkor Joan még mindig ott állt és a levelet figyelte.
Egész éjjel figyelte, és a levél egész éjjel önfeledten táncolt a szélben.
Hajnalban a szél alábbhagyott, és a levél lehorgadt.
Kurta, fáradt forgást tett, mintha meghajolna, aztán leesett: cikk-cakkban lengedezett lefelé, hogy elvesszen a talajt borító tömérdek levél között. Joan tekintete követte.
A nap feljött.
PKD - A ganümédeszi hatalomátvétel
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése