Kipakoltam a kosaramból.
Komótosan tolom vissza az üres bevásárlókosarat a helyére ... a három box közül a legbelső az enyém. Látom, hogy szemből, egy idősebb nő hasonló cselekedetre készül, azzal a különbséggel, hogy erőteljesen rágyorsít, miközben gyilkos, megvető tekintetet spriccel rám.
Hiába a klimaxos vudu-hiszti, én érek oda előbb ...
Vannak a sávban. Kicsit várok, enyhén félrehúzódva, rézsútosan, hogy az illető kényelmesen kitolathasson viseltes szekerével.
Látom a szemem sarkából: az idősebb nő, elszántan, vad akarattal, erőszakosan beelőzve akarja előttem betolni a kosarát a boxba. Odafordulok hozzá ... intek a kezemmel és mondom neki: tessék betolni a kosarat ...
Megtorpan. Elkezd tétovázni, másodpercek telnek el ... egyszer csak megszólal és rámutat a kocsijára: ebben nincs pénz!
Most én gondolkozom el ... és ez tulajdonképpen mit számít, miért lényeges?
Nem tudok rá magyarázatot.
A kosaramra mutatok és annyit mondok: ebben viszont van.
Erre sértődötten, hadonászva annyit szól: akkor menjen!
Betolom a kosaramat a helyére, belenyomom a másik kosár kis kulcsát, hogy kiadja a korábban elhelyezett 100 forintot. Becsúsztatom a zsebembe.
Erre a nő fogja a bevásárlókocsit és nemes egyszerűséggel szimplán csak otthagyja a placc kellős közepén ...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése