Ironikus, milyen szélsőséges keretek között tud manifesztálódni a benzinkúti látogatás során az ott dolgozók által tanúsított hozzáállás.
Amikor a kis, kotla Suzukiból szállok ki, már nem rohan oda a csóka, hogy szeretetéhesen jóllakassa az avítt kis paripám bendőjét. Még gyorsan hátat is fordít flegmán, miközben szórakozottan igyekszik valami lényegtelen kis valamit kipöckölni az olajfoltos és szürke térkövek közül.
Nem mintha jómagam ne tudná megitatni az idejétmúlt paripáját.
Aztán bandukolok be az épületbe, olyan szintű lesújtó tekintetekkel szembesülhetek, ami még a tartósan 600 forint feletti üzemanyagárat is lejjebb nyomná, ha az arra irányulna ...
Áll a pénztárgép mögött, a magaslaton, a hübrisz pulpitusán, hogy szó szerint és átvitt értelemben is lenézhessem rám.
Lelkük mélyén parázsló kis szív-szenecskéjüket semmilyen körülmények között sem gyújtja be a készpénzes fizetésem során rájuk hagyott borravaló.
Bezzeg, amikor a fekete szörnyeteggel érkezem (ami nem az enyém persze) ... már csak a vörös szőnyeg hiányzik ...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése