„A történelem irányítói akarnak lenni, nem az áldozatai. Azonosulnak Isten hatalmával, és azt hiszik, maguk is istenek. Ebben gyökerezik az őrültségük.”

A nézeteik. Kozmikusak. Nem ember vagy gyerek, hanem levegőből kapott absztrakciók: faj, haza. Volk. Land. Blut. Ehre. Nem becsületes ember, hanem maga az Ehre, a becsület. Az elvont lett a valóság, míg a létező láthatatlan. Die Güte, de nem jó, nem a jó ember. Túlnéznek azon, ami itt és most van, és csak a végtelen, örök feketeséget látják. Ilyen a képzetük térről és időről. És ez végzetes. Mert végül kihal az élet, ahogy egykor is csak porszemnyi részecskékből állt a világ, forró hidrogéngázból, semmi másból, és nem is marad majd semmi más. Ez egy átmeneti állapot, egy pillanatnyi szünet, ein Augenblick. Mert nem áll meg a kozmikus folyamat, az életet gránitba és metángázba fojtja, pörög a létezés kereke. Minden ideiglenes. És ezek az elmebetegek meg engedelmeskednek gránitnak, pornak az élettelenség vágyának, segítik a Natur munkáját.

 

A történelem irányítói akarnak lenni, nem az áldozatai. Azonosulnak Isten hatalmával, és azt hiszik, maguk is istenek. Ebben gyökerezik az őrültségük. Mindegyikből egy archetípus lesz, annyira betegesen megnőtt az egójuk, hogy már nem is tudják, meddig tartanak ők maguk, és hol kezdődik az Isten. Ez nem büszkeség vagy önteltség, ez az ego végsőkig való tágítása. Összemossák, ki az, aki imádkozik, és ki az, akihez imádkoznak. Nem az ember falta fel Istent, hanem az Isten az embert.
 

Nem értik meg, hogy az ember tehetetlen. Gyönge vagyok és jelentéktelen, a világegyetemen nem hagyhatok semmilyen nyomot. Mert ügyet se vet rám, láthatatlanul élem le az életemet. És ebben mi a rossz? Hát nem jobb így? Hiszen halállal lakolnak, akikre az istenek felfigyelnek. Maradj jelentéktelen, és nem lesznek rád féltékenyek a hatalmasok.

 

PKD - Az ember a Fellegvárban