És mi van azokkal, akik nem segélyért keresnének élettársat maguknak?
Aki kicsit okosabb az átlagnál és tényleg komolyan veszi vagy venné vagy legalábbis próbálja, próbálná komolyan venni az életet, a párkapcsolatát és benne a másik embert, már túlságosan racionálisan kezdik vizsgálni a saját helyzetüket, szubjektív esetüket? Túlságosan matematikailag, szabályszerűen szeretnének eljárni, mert valami önmenedzselő könyvben ezt olvasta vagy mert egy pszichiáter ezt mondta vagy csak azért, mert okosabbnak hiszi magát és ez a sziklaszilárd, szűklátókörű, makacs meggyőződése vagy csak azért, mert szeretne valamit tényleg jól csinálni, mert a legjobbat akarja, hogy minden tökéletes legyen?
Csak az a baj, hogy ez is egy tévút, bármennyire is nemesnek akar látszódni a helyzet. A másik véglet.
Valami teljesen mást kell használni, ami minden emberben ott van, csak valamiért azt nem látjuk, nem tudjuk, hogy létezik vagy csak nem akarunk/tudunk rá figyelni, nem tudjuk felszínre hozni vagy tartósan a felszínen tartani. Ez pedig nem az ösztön, vagyis nem annak nevezném. Nem tudok rá megfelelő fogalmat használni. Talán azt tudnám mondani, hogy: a józan paraszti ész ösztöne. Ami ott van mindannyiunkban, csak valamiért elfelejtettük használni. Mint valami régi gén, ami ott van bennünk, csak valamiért az evolúció során kikapcsolódott… Nem tűnt el, nem pusztult el. Lehet, csak egy megfelelő jelre vár, hogy aktivizálódhasson… a megfelelő pillanatban?! Nincs semmi más célja, csak az, hogy a másodperc tört része alatt bekapcsoljon és racionális értelemben nüansznyi, emocionális értelemen kolosszális munkáját.
Amikor meglátjuk azt az embert, aki tetszik nekünk, akivel tényleg komolyan gondoljuk, akivel nem csak az időt szeretnél elütni, akinek az irányában tényleg tiszták az értéseink, azt azonnal tudjuk.
A kötelék abban a pillanatban menthetetlenül kialakul, amikor először, legelőször négyszemközt találjuk magunkat a másikkal, amikor először találkozik a tekintetünk, amikor először összenézünk, amikor először összeakad a tekintetünk, amikor először belenézünk a másik szemébe; na akkor, abban a „szent pillanatban” tudjuk, hogy azzal az emberrel örökké együtt akarunk -e élni avagy sem. És ebben segít(ene) a józan paraszti ész ösztöne, ami gyakran nem működik valamiért. Vagy tényleg működik és mi nem tudunk ráfigyelni? Miért? Túlságosan racionálisan vizsgáljuk? Elfelejtették megtanítani? Egyáltalán lehet ezt tanítani, nem spontán jön?
Ilyenkor kerül a helyére minden a jövőt illetően és csak reménykedni tudunk, hogy a másik fél is ugyanazt érzi, mint mi.
Mást nem tehetünk.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése