Azon gondolkoztam, hogy vajon a gyermeknemzés az valamiféle felsőbbrendű és mindenképpen isteníteni való, csodálandó cselekedet -e? Azt, ami ösztönös, lehet -e, kell -e fiskálisan jutalmazni? Rusztikusabban fogalmazva: megéri -e csokos segélyért bruttósítani az asszonyt?
Milyen durva, buta, irigy és cinikus kérdések tőlem, ugye? A pokol kénköves tüzén kellene elégnem magzatellenes gondolataim miatt… Viszont én még mindig itt vagyok… Nem történt semmi.
Nem irigykedem ezekre az emberekre, nem irigykedem a gyerekeikre.
Az viszont bánt, hogy lenéznek és kinevetnek, mert nem élek érdekkapcsolatban. Amikor abban határozzák meg az egyén értékét, hogy családban, gyerekekkel él -e együtt, hogy milyen családi egyterű áll a szép, újépítésű hitellel készült ház előtt. A külsőségek; hogy mit mutatunk kifelé. A többi nem számít. De ezekre az anyagi javakra sem vagyok féltékeny.
A hiteles kapcsolatban élő embereket irigylem igazán. Azokat, akik mondjuk a húszas éveik elején megtalálják az igazit és képesek megfelelő őszinteséggel, bizalommal és hűséggel egymás mellett élni, már akkor. Kicsit félve, kicsit naivan, kicsit bizonytalanul, ügyetlenkedve, de őszintén, valódi (egymással)élni akarással. Nem egymás mellet; nem egymás ellen.
Ez az az élet, amire mindig is vágytam...
Erről már bőven lekéstem, de számomra mégis ezek az emberek az értékesek; a példaértékűek. Ők azok, akikre mindig is szerettem volna hasonlítani, de sohasem adatott meg. Egyfajta kettősséggel szembesültem az együttéléssel kapcsolatban: a női aljassággal, hitványsággal, érdek és érdektelen hazugsággal, valamint azzal a ténnyel, hogy erősen elképzelhető: bennem nincsenek meg az együttéléshez szükséges dolgok.
„Tudod a szöveget, de nem hallod a zenét.”
Ha egy hosszú évtizedekig együttélő házaspárt megkérdez az ember, hogy mi a boldog együttélés titka, akkor megemlítik azt a cseppet sem elhanyagolható tényt: mivel viszonylag fiatalon találtak egymásra, volt idejük és hajlandóságuk egymás mellett fejlődni, egymás mellett élni, vagyis alkalmazkodni, módosulni bizonyos (m)értékben. Egymáshoz csiszolódtak… egymáshoz idomultak. Volt idő...
Természetesen kell(ett) a mérhetetlen vakszerencse és a véletlen. De hát, ilyen az élet, nem igaz? Valaki szerencsés, valaki meg nem. Ez van.
Irigylem azokat, akiknek mindez megadatik.
Szoktam nevetni azon, amikor az ember olvas egy cikket, amelyben a többgyerekes családanya pityereg, mert vagy lelépett az apa és/vagy szerencsejátékozik és/vagy iszik és/vagy erőszakos pofonosztó és/vagy kurvázik.
Két apró, remegő ujjakkal letörölt, szemfestékes könnycsepp között cseppet sem átlátszó módon még hozzáteszi, hogy ő sosem gondolta volna, hogy idáig jutnak, hogy ő nem is ismeri ezt az embert, akivel összekötötte az életét, hogy ő sosem gondolta volna, hogy az a férfi az ilyen.
Dehogynem. Pontosan tudta, csak azt hitte, hogy majd meg tudja változtatni. De egy embert nem lehet megváltoztatni, egy ember soha nem változik meg.
Ahogy a lélekbúvárok mondják: egy ember, egy személyiség nem változni tud, hanem fejlődni. Milyen eufemisztikus mismákolása ez annak, hogy egy átlagember mennyire hitvány, akaratgyenge, takonygerincű ösztönlény, amit persze nem mondanak az arcunkba, inkább elteszik az egy óráért a 20 – 30 ezer forintot. Igen, így jó, így minden rendben. Mindenki boldog, mindig más a hibás; mosom kezeimet.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése