Gólöröm

Egy iskola mellett parkolok. Még meg is dicsérem magam milyen jól felmértem a helyzetet és nem a kerítés közvetlen szomszédságában raktam le a kocsit, hanem az út másik oldalán. Mögöttem egy bokor kedves árnyéka, mellettem egy templom vaskos kerítésének védelme.

Mi baj történhetne?!

 

Ülök az autóban, induláshoz készen; akire vártam, megérkezett. Gyerekek játszanak az udvaron. Egyszer csak röpül a labda és eltalálja az autó bal hátsó ajtaját. Nem gumilabda. Rendes focilabda.

Néhány gyerek áll földbe gyökerezett lábakkal, teljesen megdermedve.

 

Kiszállok az autóból, látom halványan megkarcolódott a lakkozás, de ez inkább a rajta lévő kosz finom szemcséinek volt köszönhető, amit leradírozott a labda az intim impact pillanatában.

 

Kezemben a piszkos és súlyos labda, elindulok az öt fős, feltörekvő focicsapat tagjai felé; az egyik fiú -a legkisebb- szintén elindul felém, miután látja a mosolyt az arcomon és átnyújtom neki a bőrt.

Elnézést kérünk, hogy eltaláltuk az autóját és köszönjük -mondja teljesen illedelmesen és szépen artikulálva; semmi gond, előfordul, teszem hozzá, és átadom azt.

 

Visszabaktatok az autóhoz, kb. másfél perc telik el, addig vacakoltam a GPS-szel, hogy beállítsam a hazautat ...

Erre megint röpül a labda ...

 

 

---

 

 

Én csak azt nem értem az egészben, hogy ...

Én is voltam gyerek. A nyár egy részét mindig a mamámnál töltöttem, falun. Minden nap labdával a hónom alatt kigyalogoltam a határban lévő nagy, füves focipályára. A többiek is követtek, kénytelenek voltak, hiszen én vittem mindig a labdát. Nekik a szüleik sosem vettek és nem azért, mert nem lett volna rávaló. Fociztunk három órát, aztán a pálya mellett, a csalitosban vadon nőt -mamám szavaival élve- 'fostos-szivát' majszolva pihentük ki az izgalmakat, aztán hazagyalogoltunk. Sosem volt bennem semmilyen rossz érzés emiatt. Nagyon is jól éreztem magam.

Bizony, volt olyan, hogy nem volt fent a háló a kapukon, mert vagy a hétvégi meccs eredményeként szakadt széjjel vagy egyszerűen csak lelopták róla a jóravalók. Ilyenkor előfordult, hogy berúgtuk a kukoricásba a labdát és bizony keresni kellett jó sokáig, mire meglett. Volt, hogy csapzott, részeg hajléktalan támolygott ki a bogáncsok közül és menekülnünk kellett előle, mert zavarta a lécről lepattanó labda hangja. És voltak önjelölt sztárfocisták is, akik mindenáron brazil kört akartak nyomni. A legjobb az öntözés volt. Mindig becéloztuk egymást és óriás-vízipisztolyként játszottunk majamivájszosat; no meg bújócskát, amíg az unokatestvérem a keresés hevében ki nem tépte a klozetajtót reteszestől. Igazából megette már az idő azt a faajtót ...

 

Szóval már 10 évesen tudtam, hogy nem teszünk kárt más tulajdonában; amiért megdolgozott, ami pénzbe került. Hiszen a játék hevében nincs lehetőség arra, hogy tojásokon lépkedjünk. Ha belerúgunk a labdába az bizony repülhet bármerre. Nem tesszük tönkre másoknak a veteményesét, virágágyását. Egyáltalán nem zavargunk, nem hangoskodunk. 

Erre nem tanított meg senki, nem zavartak el felnőttek, nem kiabáltak velem. Semmi ilyesmi nem történt. Én ezt tudtam magamtól. Tudtam azt, hogy a másiknak a tulajdonát nem bántjuk, nem okozunk benne kárt. Sem szándékosan, sem véletlenül.

Legalábbis számomra ez evidencia volt.

 

De valahogy mindenki másnak ez nem az.

A fenti esetnél is, egyszer előfordulhat. Mert gyerek. Nem lehet rálátása mindenre. No meg a játék heve. Ez előfordulhat. De hogy ne is tanuljon belőle???

 

Nem kiabáltam a gyerekkel. Nem aláztam meg. Nem bántottam.

Tisztelettel álltam hozzá, egyenrangú félként kezelve. És ő is, ők is pontosan tudták tettüknek a súlyát és annak lehetséges következményeit. Ennek ellenére semmi sem tartotta vissza őket abban, hogy újra ugyanazt ugyanúgy megtegyék ...

Ilyenkor mi van?