Egyszer vét, s még egyszer vét,
A sokból csupán egy óra kell neki;
Számára nincs völgy s hegy, csak rét,
Hol a sík mező virágit kergeti.
...Mikor a végső, szörnyű óra
lesújt minden hivalkodóra,
Trombita zeng, a föld kiég,
Sírboltokon felold a jég,
S zenétől harsog majd az ég.
-------------
A termen áthatoló alak nem ember volt.
[...]
Alaktalan volt. Se álvégtag, se hús, se fém. Bizonyos értelemben ott se volt: mikor sikerült egyenesen ránéznie, az alak eltűnt a szeme elől, keresztüllátott rajta, látta a mögötte álló embereket... őt viszont nem. Viszont ha félrefordította a fejét, a szeme sarkából ki tudta venni a körvonalait.
Rettenetes volt; tudatával letarolta őt. Ahogy sorra elhaladt az emberek mellett, mindegyikből kiszívta az életerőt, felfalta az összesereglett vendégeket, odébbállt, és újra evett, még többel csillapította végtelen étvágyát. És gyűlölt – Chien érezte a gyűlöletét. Utálta az összes jelenlevőt; valójában Chien átérezte az utálatát. Hirtelen mindenki kifacsart meztelencsigának tűnt a teremben, a lény pedig az elhullott tetemekből lakmározott komótosan, de közben egyre közeledett Chien felé... vagy csupán képzelte ezt? Ha ez hallucináció, gondolta Chien, akkor minden eddiginél rettenetesebb; ha pedig nem az, akkor a valóság kegyetlen, egy ördögi lény öl és pusztít körülötte. Látta mögötte a széttaposott, szétzúzott férfi és női testek maradványait; látta, ahogy igyekeznek összeszedni magukat, működésbe hozni megcsonkított testüket; hallotta, ahogy próbálnak megszólalni.
Tudom, ki vagy – gondolta magában Tung Chien. – Te, aki elpusztítasz minden élőt, akit csak megérintesz; értem már azt az arab verset, az élet bimbainak keresését, hogy bekebelezd őket... látom, ahogy magad alá gyűröd a mezőt, ami a te esetedben a Föld; a hegyek és völgyek nélküli síkság. Bárhova eljutsz, bárhol felbukkanhatsz, bármit felzabálsz; megkonstruálod az életet, aztán élvezettel belakmározod.
Az Isten vagy – gondolta.
– Mr. Chien – szólította meg a hang, de a fejéből szólalt meg, és nem a száj nélküli lélekből jött, mely közvetlenül előtte öltött alakot. – Örülök, hogy újra találkozhatunk. Semmit nem tud. Menjen el innen! Ön nem érdekel engem. Miért törődnék a szennyel? A szenny elborít, ki kell ürítenem magamból, és ezt is teszem. Darabokra törhetném, ahogy akár magamat is. Alattam éles kövek, azokkal szórom tele a szennyet. Felforrósítom a rejtekhelyeket, a mélységeket; a tenger olyan nekem, mint a balzsam. Testem lemezei mindennel kapcsolatban állnak. Ön én vagyok. Én pedig ön. Nem számít, melyik, mint ahogy az sem számít, hogy a fénylő mellű lény fiú vagy lány: bármelyiket élvezheti. – Elnevette magát.
Chien nem tudta elhinni, hogy hozzá beszél; nem tudta elképzelni, túlságosan rettenetesnek hatott, hogy kiválasztotta őt.
– Mindenkit kiválasztottam – folytatta a lény. – Senki nem túl kicsi, mindenki elbukik és meghal, én pedig végignézem. Nem kell semmit tennem, csak figyelnem, mindez automatikus; így rendeltetett.
Aztán elhallgatott; szétoszlatta magát.
Ám Chien még mindig látta, érezte szerteágazó jelenlétét. Tükrös gömb volt, mely a mennyezetről lógott lefelé, ötvenezer, millió... milliárd szemével figyelt: minden egyes élőlényre jutott egy szem, mely leste-várta, hogy elbukjon, aztán rátaposott a megtört lényre. Emiatt teremtette a dolgokat, Chien pedig tudta, megértette. Amiről az arab versben azt gondolta, hogy a halált ábrázolja, valójában Istent jelenítette meg. Vagy inkább Isten maga volt a halál, egyetlen erő, egyetlen vadász, egyetlen kannibál létező, és újra meg újra elvétette a célt – de mivel az egész örökkévalóság a rendelkezésére állt, megengedhette magának, hogy vétsen. Mindkét vers erről szólt, Drydené is. A szétmorzsolódás: ez a mi világunk, és te tetted ezt. Megrontottad, hogy ez süljön ki belőle... megmételyeztél minket.
De legalább megőriztem a méltóságomat – gondolta Chien. Elegáns mozdulattal lerakta a poharát, megfordult, és kisétált a teremből. Kiment az ajtón. Végiglépdelt egy hosszú, szőnyeggel borított előtéren. Egy lila libériás lakáj kitárta előtte az ajtót; magára maradt az éjszaka sötétjében, egy tornácon.
Ám mégsem egyedül.
A lény követte őt. Vagy már akkor ott volt, mielőtt Chien odaért; igen, már várta őt. Még nem végzett teljesen vele.
– Ide nézz! – mondta Chien, és a korláthoz szaladt; hat emelet magasról tekintett lefelé, alatta a folyó tündökölt, és a halál, nem az, amit az arab vers leírt.
Mikor Chien felugrott a korlátra, a lény a vállára tette egyik nyúlványát.
– Miért? – kérdezte Chien. Ám mégis megtorpant. Töprengett. Nem értette, egyáltalán.
– Miattam ne ugorj le! – mondta a lény. Chien nem láthatta, mert mögötte állt. Viszont a vállára nehezedő dolog... egyre inkább kezdett emberi kézre hasonlítani.
Aztán a lény elnevette magát.
– Mi olyan vicces? – horkant fel Chien, ahogy imbolyogva egyensúlyozott a korláton, és csak a lény álkeze tartorra vissza őt.
– Elvégzed helyettem a feladatom – felelte az. – Nem akarsz várni, tán nincs időd? Majd kiválasztalak a többiek közül, nem szükséges meggyorsítanod a folyamatot.
– És ha ezt teszem? – kérdezte Chien. – Irántad érzett undorból?
A lény felnevetett. És nem válaszolt.
– Még csak nem is felelsz – mondta Chien.
– Én létesítettem mindent. [...]
Akárha fűszálak lennének.
– És azért vagy itt, hogy mindebben élvezetet lelj.
– Mindössze azt akarom – folytatta a lény –, hogy önnön mivoltomban láss, ahogy most látsz, és megbízz bennem.
– Micsoda – kérdezte reszketve Chien. – Miben bízzak?
– Hiszel bennem? – tudakolta a lény.
– Igen – válaszolta Chien. – Ugyanis látlak.
[...]
Míg élsz, és képtelen leszel kiszállni, gyötörni foglak – közölte a lény. – Sorra megfosztalak mindenedtől, mindentől, ami a tiéd, és mindentől, amire vágysz. És amikor halálosan szétzúztalak, feltárok előtted egy titkot.
– Mi a titok?
– A holtak élni fognak, az elevenek elpusztulnak. Megölöm, ami él, feltámasztom, ami halott. És azt fogom mondani neked: léteznek nálam rosszabb dolgok is. De nem fogod megismerni őket, mert addigra megöllek. Most menj vissza az étkezőbe, és készülj a vacsorához! Ne kérdőjelezd meg a cselekedeteimet; már jóval azelőtt ezt tettem, mielőtt Tung Chien megszületett volna, és jóval a halála után is ezt fogom tenni.
Chien teljes erejéből ütött.
És elviselhetetlen fájdalmat érzett a fejében.
És sötétséget. Úgy érezte, zuhan.
Azután ismét sötétséget. Elkaplak – gondolta. – Teszek róla, hogy te is elpusztulj. Hogy szenvedj. Szenvedni fogsz, ahogy mi szenvedünk, pontosan ugyanúgy, ahogy nekünk kell. Sarokba szorítalak, Istenre esküszöm, hogy megteszem. És fájni fog. Ugyanannyira, amennyire most nekem fáj.
Lecsukta szemét...
[...]
PKD - Apáink hite
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése