Labyrinth bólintott. Boldogtalanság járta át, és én abszolút megértettem. Tévedett, elhibázott volt a kiindulópontja, s a következmények csak most kezdtek világossá válni. A zene élőlény formájában valóban életben marad, csakhogy megfeledkezett az édenkert tanulságáról: ha egy dolgot megteremtenek, az önálló életre kel, már nem lesz a teremtője tulajdona, nem követi annak óhajait. Az ember fejlődését figyelve Isten ugyanazt a szomorúságot - és ugyanazt a megaláztatást - érezhette, mint Labyrinth, ahogy a teremtményeit megváltoztatta a túlélés kényszere.
A zenelények életben maradása már nem jelentett neki semmit, mert éppen az ment végbe bennük, a szemünk előtt, amit megelőzni szándékozott: a szépség elállatiasodása. Labyrinth doki hirtelen felpillantott rám, arcáról lerítt a nyomorúság. Biztosította a zene túlélését, az igaz, de közben megsemmisítette a túlélés értelmét, értékét. Próbáltam mosolyogni, de azonnal elfordult tőlem.
PKD - A Megőrzőgép
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése