Van egy lány. Soha életemben nem beszéltem vele. Látni már többször láttam az évek során; annál is inkább, mert ugyanott lakott, ahol én. A második szomszédban. Soha nem köszöntem neki és ő sem nekem. A neve Enikő. Ezt is csak onnan tudom, hogy az apja üvöltözött vele jópár évvel ezelőtt; valamit kiboríthatott ami aztán ráfolyhatott a szőnyegre...
Kedves arcú lány.
Az utóbbi egy évben tűnt fel, hogy ha a szüleinél tartózkodott épp, a ház ajtajából vagy akár az utca végéről is köszönt nekem, intett az autóból, amikor lehúzódott, hogy elférjünk egymás mellett. Ha esetleg kint voltam és tettem-vettem, egyfolytában kereste a tekintetem; már-már feltűnően és zavarba ejtően. Ha éppen létrán álltam és kamerát szereltem, ha éppen a kis, meggyötört Suzukival a feljárón bajlódtam ... még a visszapillantótükörből is láttam mennyire néz felém...
Nem tudtam mire vélni a dolgot.
Néha találkoztam vele a Lidlben.
Vele. Vele és a barátjával. Olyankor soha nem vett észre. Volt, hogy nekitolta a bevásárlókosarát az egyémnek, nem durván, finoman, de jelzésértékűen. És elment mellettem, mintha mise történt volna. Nem volt durva vagy fölényeskedő, nem grimaszolt. Egyszerűen továbbsiklott, mintha ott sem lettem volna.
Az utóbbi időben sokat láttam itthon.
Rákerestem a fészbúkon.
Képeket és videókat találtam.
Az esküvőjéről, ami pár hete volt.
Drága, de nem giccses esküvő volt, gyönyörű vidéki környezetben.
Nem az idétlen pózolás a győri Audiból kikölcsönzött ingolstadti rendszámos autókkal.
Álomszerű, meseszerű és életszerető volt az egész. De nem negédes, fojtogató.
Természetes.
Nagyon szépen ki volt festve. Nagyon jól nézett ki.
Agilisan, fesztelenül viselkedett a kamera előtt.
Fergetegesen, könnyedén táncolt a parketten.
Sokat mosolygott, szépek voltak a fogai.
(Boldognak tűnt.)
Nem tudtam mire vélni a dolgot.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése