Nem tudom mihez tudnám hasonlítani a történteket, talán egy szélütéses rapid amnéziával járó állapothoz vagy sokkal inkább egy drogos delíriumhoz. Talány.
A történet fogalmam sincs honnan indul és azt sem, hol s mikor fejeződik be.
Az első snitt, hogy egy szűk garázsban vagyok egy fekete autóval. Én tolattam be vele. Emlékszem, de csak az érzésre, nem tudatosan tudom, hogy be kellett tolatnom és hogy meg is tettem. Rossz, görcsös érzés. Olyasmi, ami elől az ember mindig el akar futni és csupán már attól összerándul a gyomra, hogyha rágondol.
Az autó nem az enyém, azonban, ha valaki megkérdezné, hogy kié ez a fekete bódé, azonnal, hezitálás és lelkiismeret-furdalás nélkül rávágnám, hogy az enyém.
Van egy hűtőszekrény, amit kinyitok, valamiféle fagyit keresek benne, legalábbis azt szerettem volna kivenni, de amint becsukom az ajtót azt veszem észre, hogy a kezem üres. Ezzel egyidőben kinyílik a fekete autó egyik hátsó ajtaja, vagy talán már mindig nyitva is volt, egy erősen barna bőrű egyén száll ki belőle, erős csontozatú, kissé kövérkés, biccent nekem és megköszöni a fogalmam sincs mit, valamit csinál a hűtővel, majd újra beszáll és a másik hátsó ajtón kiszáll. Folyamatosan mosolyog. Akkor látom, hogy minden értékem az autóban van, megpróbálok beülni én is a nyitott ajtón keresztül, és hátulról elérni az első ülésen lévő dolgaimat, úgymint telefon és pénztárca, de minél erősebben nyújtózkodok, annál távolabbra kerülnek tőlem a tárgyaim.
Újabb snitt, nem tudom behatárolni a teret, ahol vagyok. Egy társaság van itt, nem tudom velük vagyok -e vagy ellenük. Egy magas, vékony, a szája körül rövid szakállt viselő manus lép oda hozzám, farmert és valami üde színű, laza stílusú inget visel. Rendőr. Abszolút nem illik a külsejéhez ez a foglalkozás. Egyszerre határozott és kedves. Mint az amerikai filmekben, egy láncsor lóg a nyakában, végén számomra kivehetetlen dologgal. Egyszerűen nem látom. Azt mondja, igazoltatni akar, és el kell fáradnom innen. Mondom nem, és makacsul ragaszkodom rövid válaszom egyszerű céljához, erre ő megint elismétli. Azt válaszolom, hogy ezt bárki mondhatja, honnan tudhatom, hogy ő valóban rendőr. Ekkor elővesz egy jelvényt, de nem a nyakában lógó micsodáról veszi le, hanem valahonnan a zsebéből húzza elő. Egy szürkés-barnás színű, rombusz alakú, függőleges irányban kissé elnyújtott jelvényt mutat felém. Zavarba jövök, tudatosodik bennem: fogalmam sincs milyen egy valódi rendőrjelvény és azt hogyan és miként, mi alapján kellene azonosítani, ha mégsem az.
Egy pillanattal később azon kapom magam, hogy gyalogol haza. Fogalmam sincs hol az a haza, csak haza. Félhomály van, nem este, nem hajnal és nem szürkület. Egyszerűen valami homályos szürkés-feketés massza a levegő. Mindent látok és mégsem. Egy hosszú fémkerítés mellett haladok; bár a színét nem látom, azt meg tudom állapítani, hogy rendkívül egyszerű a mintázata, ütött-kopott és erősen rozsdásodik, a festék mállik. Egy sarokhoz közeledek, átlátok a kerítésen a jobbra következő, merőleges utcára, és mégsem. Mintha egy számítógépes játékban lennék, ami most tölti be a távolabbra eső textúrákat, aztán ahogy megmozdulsz, azok megint eltűnnek.
Még mielőtt befordulnék a sarkon látom, hogy egy piros kapucnit viselő alak hirtelen megtorpan, éppenhogycsak észreveszem, amint beugrik a kerítés egy nyitott zugán a rendezetlen csalitosba. Úgy csinálok mintha nem láttam volna, és közben érzem és tudom, hogy ő ugyanígy csinál. Elhaladok mellette, és folytatom tovább az utam.
Az apám volt az.
Egy hatalmas régi stílusú terem előcsarnokában vagyok. A méreteit csak a belső tér nagyságából következtetem. Egy hotel. Emberek vannak a hallban, anyám egy táblánál áll és előadást tart pálcával a kezében, nem tudom, hogy miről. A tábla üres és fehér. Elmegyek mellette. Nem hallom, csak látom, hogy mond valamit, de nem érdekel, megyek tovább. Azt hiszem az első emeletre, de nem biztos.
Megint emberek vannak, kisebb nagyobb csoportosulásokban. Valószerűtleneknek tűnnek, de mégis ott vannak. Buliznak. Semmilyen zenét nem hallok. Eszembe jut, hogy elfelejtettem elkérni a kulcsot a hallban, és így nem tudok bemenni majd a szobámba. Nem érdekel, nincs kedvem és nem akarok visszamenni. Beletörődök a tudatba, hogy az ajtónak támaszkodva fogok eltölteni jó sok órát, mire majd jön valaki és kinyitja. Azt sem tudom, ezt honnan tudom.
Egyszer csak egy szőke hajú lány kap el. Belekapaszkodik a nyakamba, megölel, bár nem érzek semmit. Egy mondtad jut az eszembe: ne várd, hogy a sültgalamb belerepüljön a szádba. És tessék-lássák, nem tudatosan egyszer csak egy partin találom magam, ahol pillanatok alatt nyakamba ugrik egy szép arcú lány. A teste többi részét valamiért nem látom, de tudom, hogy karcsú és hogy valami piszkoszöld színű vékony kabátot visel, aminek alsó része rásimul a fekete nadrágja felső részére. Kackiásan nevet, nagyon részeg, mégis tökéletesen tisztán és érthetően beszél, az arca tökéletes, semmi nyomát nem viseli az italozásnak. Elmondja nekem, hogy ma elhatározta, hogy felszed valakit, mert neki annyira kell valaki. Nem szexuális élvezetekre gondol, egyszerűen csak a vadászatra, mivel ő megteheti, tisztában van a képességeivel, tudja, hogy ő tesz nekem szívességet. Gúnyos lenézést érzek, elszomorodok. Ekkor megint megölel, erőteljesen, és azt veszem észre, hogy most már egy fejjel magasabb nálam és nagyon kényelmetlenül érzem magam.
Hirtelen egy másik lánnyal találom magam, aki ugyanazt a ruhát viseli, mint az előző. Arca, mint Tatár Csilláé. Rövid szőke haja van, szemei kicsit közelebb ülnek egymáshoz, és szemhéjai nem csüggnek félúton a szemén, ezáltal a tekintete kevésbé fenyegető és gonosz; viszont hiába nézek a szemébe, semmit nem látok. Ott van a szeme, de mégsem látom, mintha egy nagyon elmaszálódott régi újságból vágták volna ki és illesztették volna a helyére. Arca keskenyebb, ajkai teltebbek és vastagabbak. Ő nem őszinte, valami hátsó szándéka van, de nem tudom, hogy mi az. Eltáncol mellettem; mosolyogva megfordul, felém nyújtja a kezét: mennyek utána ... de nem látok már semmit ...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése