Csók-alom

Bár nem vagyok nagy állatbarát, gyerekbarát, néha nagyon együtt érzően és szomorúan tekintek egynéhány gyerekre, ha köszönésről van szó.

____

Megjegyezném: alapjáraton nem vagyok egy nagy köszönős, sem kézfogós. Nem integetek az utca másik végéről, nem horkantok a másiknak hangosan, mellé vehemensen gesztikulálva. Nem elegyedek svádába akárkivel, akármiről, túljátszott parolázással indítva a szófosást. Csak akkor köszönök vagy biccentek, ha éppen előttem van/ha éppen mellettem megy el az illető. Akkor nyújtok kezet, ha a másik ezt már megteszi. (Nyilván formális események alkalmával más a helyzet, ez most a hétköznapi élet etikettje.) Mindezeket az alternatív avagy visszafogott, minimalista megnyilvánulásaimat persze a többség nyílt becsmérlésnek, lekezelésnek, lenézésnek, sértésnek tartja és ennek megfelelően (le)kezel.

(Persze a beteges egójukon burjánzó durcás sértődésük egyből elillan, mondhatni homályos amnéziába fordul addig kitűnően munkálkodó etikett-processzoruk, ha új autót veszel mondjuk vagy ha esetleg lakást újítasz fel. Olyankor hirtelen kihal belőlük a nagygesztusú emberbarát, és simán elfordítják a fejüket, akár több hónapig is, de legalább addig, amivel a te anyagi kiadásaidat valamilyen látványos módon nem kompenzálják.)

Azt látom, hogy szülőnek lenni szintén egy képesség, egy adottság, egy affinitás, amihez nem sokszor juttatja hozzá a szülőket a sors, a természet, a Mindenható, az élet. Nevezzük annak, aminek akarjuk, ki miben hisz.

Egyébként ezen minden nap megdöbbenek, hogy mi emberek, bizonyos értelemben mennyire primitívek vagyunk, a neocortexünk ellenére. Mennyire ösztönlények, az állatokhoz hasonló lélektelen lények. Ámbár legyen akármilyen egyszerű egy életforma, két dologhoz mindegyik ért: a táplálkozáshoz és a szaporodáshoz. Így az ember.

Sokszor tapasztalom, hogy egynéhány éves gyerekek, de van, hogy általános iskolás alsósok is, 'csókolom'-ot köszönnek nekem. Van olyan gyerek, aki simán tahó vagy ösztönből vagy azért, mert az anyja-apja is olyan, vagy mindkettő és van olyan, aki kicsit visszahúzódóbb, szégyenlősebb vagy csak egyszerűen elkalandozik a figyelme és azért nem köszön. 

Ilyenkor az anyukák -morális értékrend szerinti bontásban- különböző módokon próbálják szuggerálni a gyereküket a köszönésre:

-az intelligensebb halkan odasúgja neki, hogy köszönni kell;

-vagy gyengéden megszorítja a kezét;

-a primitívebb durván leszidja, megalázza a gyereket nyilvánosan (ez a gyakoribb).

És akkor nagy nehezen kinyögi a 'csókolom' szót.

Erre megint a fentebb említett köszönés-generátorok által meghívott programok futna le az öntudatos, magát agilis magabiztossággal (láttatni kívánó) aposztrofáló anyukánál, jelentős félreértési hibákkal:

-Csókolomot köszönsz? Hát hogy köszönhetsz csókolomot? Hiszen ő egy fiatal fiú!

Valamelyik anyuka frappánsan rád hárítja a felelősséget:

-Csókolomot köszönsz? Hát mit fog szólni ez a fiú? Hogy mondhatod ezt? Majd jól meg fog sértődni rád! Jól le fog szidni, ha így köszönsz!

A neveletlen, lélekben tahó, ösztön gyerek ezt leszarja, van, amelyik még röhög is az egészen.

Azok a gyerekek viszont, akik jólelkűek ezt nagyon nehezen viselik. Lehet látni rajtuk. Összezavarodnak, fogalmuk sincs mit rontottak el, és miért. Teljesen tanácstalanok.

Bár gyerekek, és sok mindent nem értenek, egyfajta rutin szerint tanulnak. Ezt a rutint pedig mindig a szülő futtatja. A rutin kódneve pedig: konzekvencia, következetesség. Legalábbis annak kellene lennie. De ez sok felnőttnél hibásan fut le vagy szimplán nem létezik.

Egy gyerek még nem érti a tegezés és magázás közötti különbséget. Ő ezzel nem tud mit kezdeni.

De valljuk be őszintén, mi felnőttek sem sokszor. Mi sem tudjuk mindig eldönteni, kinek mit köszönjünk, hogyan közelítsünk az ismeretlen másik felé, sem formális, sem hétköznapi szituációban. Van, hogy egyszerűen bizonytalanok vagyunk, van, hogy egyszerűen nem tudjuk eldönteni pusztán a külső alapján, hány éves az illető, és annak megfelelően megtenni az üdvözlési formákat. És bizony van olyan is, aki idős, vagy idősebb, mégis rendkívül közvetlen, barátságos; mások pedig sokkal formálisabbak, és elvárják a magázódást minden helyzetben. De hiába felnőtt emberek, ezt mi egyből nem tudjuk eldönteni, jól megítélni. Ezt csak ismeretséggel lehet. És ilyenkor, a másik félnek szavakkal mindezt ki kell fejeznie, a tudtunkra kell adnia hogyan várja el ő az irányában történő megszólítást. De kérés nélkül, kérdés nélkül, kommunikáció nélkül ez nem megy és nem elvárható. Sokszor mennyire nehéz, és kényelmetlen, és kellemetlen és zavarba ejtő az egész, nem? Pedig, elméletileg, mi, felnőtt emberek vagyunk.

Egy gyerek a fentiekből semmit sem fog fel. Neki ezek nem jelentenek semmit. Nem csak azért, mert nem érti, hanem, mert még felfogni sem tudja. Nem azért, mert buta, hanem mert tanul. Az ő egyetlen támpontja a magasság. Az az ember, ő magasabb, mint én. Talán annyival kiegészül, hogy van, aki szőrösebb, van akinek, olyan kerek valamije van a nyaka alatt, mint anyunak, ők felnőttek. Legalábbis azt mondták az oviban, azt tanultuk az iskolában. Ennyi. Nem több. Nincs más, vagy több viszonyítási alapjuk. Nem is lehet. Hiszen MÉG képtelen többre. Ezt kellene megérteni.

És akkor ki így, ki úgy, de korholja a gyereket. Ő pedig teljes letargiába kerül, nem érti, nem értheti. Frusztrálja, zavarodott; bizonytalan lesz, a vége a történetnek meg az, hogy nem fog köszönni senkinek sem, mert így is, úgy is leszidják majd, tök mindegy mit fog tenni és ő továbbra sem érti, mit rontott el ...

____

Számomra lényegtelen mit köszön a gyerek. Teljesen ráhagyom. Én megértettem azt, amit a saját anyja és apja nem. Valahol szomorú. Azon sem haragszom meg, ha nem köszön. Majd, ha nagyobb lesz, eldönti miként viszonyul hozzám, ha egyáltalán még találkozunk az életben ...