Pornope

A pornófilmek mocsokságán gondolkoztam.

Nagyon szeretjük a pornót egy alantas, érzéketlen, mocskos, állatias, ösztönös dolognak beállítani; amiből sosem tanulhatunk semmi jót, ami mérhetetlenül káros, ami öl, butít és nyomorba dönt. Lealacsonyít, kiéget, megsemmisít. Ami csak tiszteletlenségre tanít, önmagunkkal szemben, másokkal szemben.

Holott, ezt is mi hoztuk létre, belőlünk fakad, az emberi elme terméke; ráadásul többségében olyan hús-vér résztvevőkkel, akiket kielégít ez a fajta filmszerep, általuk pedig, mi nézünk, szintén kielégülünk. 

Lelki társak leszünk. Hitvány, perverz kis cinkosok; valódi, izgalommal teli élvezettel. Kéjgyilkosok vagyunk. És élvezzük. Piszkosul. Mocskosul.

Mi van, ha a pornó nem más, mint önnönmagunk beteges, perverz, ki nem mondott, kérni sem mert, legtöbbször szégyellt, titkon mégis nagyon vágyott gondolatainak, vágyainak a kivetülése.

A minket beindító/felizgató/megalázó szavak, pozitúrák, fölényeskedő, minket alá- és/vagy fölérendelő szituációknak, élethelyzeteknek, embereknek a pikáns forgatókönyve, amelyet már annyiszor elképzeltünk, megfogalmaztunk magunkban, de nem mertük kimondani hangosan mások előtt. Kérni pedig sosem mertük kérni, félve a másik lenéző, gusztustalanul elítélő, csalódottságtól megdöbbent reakciójától. 

Se pénzünk, se rendezőnk.

Hiába, a producer még mindig: A bűntudat.

Ez a szükséges rossz? Így tudjuk elkerülni, hogy mindezt a valóságban is lejátsszuk?

Hogy csúfos bukta legyen filmünkből?

Ez egy természetes korlát, hogy megőrizzük emberi voltunkat?

Hogy megakadályozzuk, hogy valódi ösztönállatokká váljunk?

De itt sokan nem állnak meg; a hétköznapi nézők, virtuális élvezők közül átlépik ezt a határt; maguk is egy szerepbe bújnak, hogy megéljék vágyaikat; vagy egyedül, vagy egy másik emberrel/partnerrel/élettárssal, vagy egy vagy több, hasonló érdeklődésű, bizalmat nyert ismerőssel. 

Egy alternatív, underground felnőttfilmet forgatnak, ahol ők a helyi celebek, akik kiélhetik addig rejtegetett vágyaikat, korlátok nélkül, szégyenérzet nélkül.

Mi mozgatja mindezt? Miért vágyódunk alantas dolgok iránt?

Pusztán csak a fajfentartás? 

Az utódnemzés mellékterméke a vágy?

Vagy pont fordítva? 

Van a vágyhalmaz, ami utódnemzésre sarkall minket?

A neocortex ad igazán értelmet az ösztönöknek? Vagy éppen ellenkezőleg? Csak összezavarja azt, ami alapból egyszerű, primitív, de magától értetődő lenne?

Valóban szégyellnünk kell, hogy a konvencionálistól sokkalta pimaszabb és mocskosabb dolgokra vágyunk? Egyáltalán miért van bennünk gátlás és szégyenérzet? Mit kell megzabolázni és miért?

Mit fogunk elveszíteni, ha végleg átlépjük ezt a genetikailag kódolt, frusztrációt okozó erkölcsi határt?