Van az a fajta depresszió, talán mániás vagy mániákus -nem tudom melyik a helyes elnevezése-, amikor csúcsok és mélypontok következnek be. Ez például jelentkezhet akkor, ha az ember valamilyen nagyon kreatív dolgot talál ki, konzekvensen ragaszkodik hozzá, véghez viszi a kitűzött célt/célokat, a végén pedig még a siker is megtalálja ...
Utána viszont marad valami érzéketlen, nyomasztó, idegesítő űr, valami nyugtalanító üresség, aminek mégis van valamilyen természete, amiről mégis fel tudjuk fogni, hogy rossz nekünk és pusztít minket. Mégis negédes; van benne valami csábító, andalító. Egyszerűen csak hagyjuk neki, hogy bekebelezzen.
Az érzékelhető semmi. Micsoda ambivalencia.
Nehéz szavakkal lefesteni az egészet.
Olyan, mint amikor álmos az ember. Egyre többször csukódik le a szeme, egyre rövidebb ideig tudja nyitva tartani; egyre hosszabb időre kapcsol ki, egyre mélyebbre süllyed az öntudatlanságban, amelyből egyre nehezebben tud kijönni, amelyből egyre fájdalmasabb, egyre ijesztőbb visszapattanni a valóságba, amikor már a testünk is egy kegyetlen, konvulzív idegességben rándul össze, hogy újra jelen legyen, a valóságban.
A kezdetekben még, egyensúlyozva az ébrenlét és az álom ringlispilszerű határán, akarattal, tudatosan képesek vagyunk parancsolni magunknak, és visszatérni. De idővel mindez egyre nehezebben és fájdalmasabban megy, egyre kevesebbszer sikerül, míg végül, észrevétlenül leránt magával az öntudatlan semmibe. Még az utolsó pillanatban, az utolsó gondolatfoszlányukban azonban tudjuk, hogy egy kicsit mi is részesei vagyunk a múló (jelen)létnek, cinkosai vagyunk, fegyvertelenül, mazochista módon, hamis önfeláldozással vetjük oda magunkat neki ...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése