Egyszer csak belém hasított az egyedüllét. Az agyammal tudtam, a mellkasommal éreztem. Marcangoló, velőtrázó, kétségbeejtő.
Egyedül voltam a szigeten; járkáltam fel, s alá, fotóztam, ültem. Mindezt céltalanul. Bámultam ki a fejemből. Néztem a fodrozódó vízfelszínt, a fák ágain remegő, zizegő leveleket.
Hallgattam a csendet. Különös dolog. Amilyen kellemes, olyan nyomasztó és félelmetes.
Szeretem a nyugalmat. A nagy teret, a természetet. Nem a vadságát; hanem azt a fajtáját, amit az ember már megtört, megszelídített. Adott neki egyfajta rendszert, kinézetet. A képére, kényelmére, saját tetszésére formált. Egy menedék, egy sziget a betondzsungelben.
Idegesített, amikor emberek jöttek. Elmosolyodtam magamban; elkapott a gőgösség.
„Mit kerestek ti itt, menjetek innen, ez az én helyem! Ez csak az enyém! Nektek ezt nem szabad látnotok! Én megköszöntem ennek a helynek, hogy itt lehetek! Ti úgysem tettétek ezt meg! Nincs jogotok itt lenni! Ti nem becsülitek meg őt!”
Nem mintha én valami szentlélek lettem volna; dehogy. Ugyanolyan voltam mint ők.
Miközben a csillapíthatatlan emberutálatom vetélkedett a természetellenes természetszeretetemmel, számtalanszor eljátszottam a gondolattal, hogy ül valaki mellettem; megfogom a kezét. Ráhajtom a fejét a vállára vagy elfekszem a padon, elnyúlok, mint egy lajhár, ölében a fejem ringató párnát talál, ellazulok, hallgatom a hangját, ahogy beszél, mindegy miről, közben játszik a hajszálaimmal, érzem a puha tenyerét, finom ujjbegyeit. Egy védőburok. Egy pajzs.
Itt nem bánthat senki.
A túlsó oldalon láttam egy lányt egy padnál. Felpattant, belenyúlt a zsebébe, egy telefont vett elő. Tárcsázott, a füléhez tette. Én pedig -bár az eszemmel tudtam-, ki volt kapcsolva a telefonom, joviális, bárgyú mosollyal vágyakozón merengő arcomon, vártam, hogy megcsörrenjen a telefonom. „De hülye vagy, hisz tudod, hogy ez lehetetlen!” - mondtam magamnak; közben vadul szuggeráltam a mobilt. „Csörrenj meg. Akarom!” Nem történt semmi. A lány hevesen ágált, fogalmam sincs mivel kapcsolatban vagy mi ellen. Feldúlva távozott.
Micsoda ellentmondás, mizantrópságomban vágyom a fantom-múzsám létét.
---
Nem beszéltünk arról, ami történt. Mindketten tudtuk, hogy mit láttam.
Szőrmók még néhány hónapot töltött a kertben, aztán továbbállt. Nem miattam, tudatos lépés volt ez a részéről. Egyik nap még ott volt, a másik nap már sehol.
A fészerben hagyta a kerékpárját. Ő így búcsúzott el.
Férfi kerékpár volt. Drága, jó minőség. Habkönnyű. Tiszta, karbantartott.
A vázon a fehér és a sötétkék árnyalata képviseltette magát. Az ülés narancssárga volt. Mindig is bántónak éreztem ennek a színnek a jelenlét a fém-kompozícióban, amit néha szemrehányóan meg is jegyeztem neki.
Aztán találtam még egy dobozt, gondosan becsomagolva: egy férfiak számára kialakított fekete nyereggel és néhány szál, makulátlan, sárga rózsával ...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése