Szőrmók 5.

Úgy gondoltam férfi vagyok. Úgy gondoltam, semmi nem ingathat meg.

Értetlenül álltam magam előtt, az előtt a tény előtt, hogy elfutottam.

Miért futottam el?

Úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek, akit rajtakapnak valami rosszaságon, és nem ismerve a következetesség fogalmát, elszalad, hogy ne kelljen a tetteiért felelősséget vállalnia. Elbújni az ágy alatt, magunkra húzva a takarót vagy bebújni a ruhákkal teli szekrénybe, magunkra csukva az ajtót, hogy a kínos csend és a mindent beborító sötétség a kétségbeesetten zakatoló szívünk dobbanásával elmorzsolja a büntetés miatt érzett félelmünket, hacsak egy pillanatra is.

Én milyen büntetés elől menekülök? Nem tettem semmi rosszat.

De, felfedeztem valamit, amit nem lett volna szabad.

A gyermeki kíváncsiság hajtott, hogy aztán valami felnőtteknek szóló műsor által botránkozhassak meg. Kellett ez nekem?

Nem értettem az érzéseimet.

Olyan volt, mintha elszakítottak volna valamit tőlem.

Szőrmókot sosem birtokoltam, sosem volt az enyém.

Miért éreztem mégis úgy, hogy elvették tőlem?

Zavaros önigazolások cunamijában próbáltam elmosni magamban a valóságot, de a hullámok csak még mélyebbre löktek önmagamba, a hínár volt a gondolatom, fojtogatóan húzott lefelé, majd az évezredek alatt megélezett rideg szikláknak csapódott a testem, újra és újra, és minden egyes becsapódással felvillant elmémben a keserűen-pikáns látvány.

Émelyegtem, mintha egy csellengő hajón lennék a tenger közepén, ami darabjaira hullik a csillapíthatatlan viharban. Tehetetlenül vergődöve saját hullámsíromban.

Szőrmók okos nő volt, de vajon őt is utolérte a női lét nagy tragédiája? Az, hogy képtelen racionálisan és konzekvensen gondolkozni, ha érzelmekről van szó? Vajon felismerte -e magában ezt az állapotot? Felismerte, és ezért próbálta elrejteni. A tökéletességének ezt az apró tökéletlenségét. Ő, aki mindenben a maximalizmusra törekedett, a testi vágy sajátosságát, az evolúció által belénk táplált ösztönt, ami felülírja a valóságot, a racionálist, még ő sem tudta legyőzni ...