Szőrmók 4.

Ahogyan haladtam, és közben el-el akadtam a fűcsomókban és ahogy pofátlanul egy-egy csalfa, száraz ág befurakodott a cipőfűzőm közé, és ahogy szemtelen legyek köröztek a szemeim előtt, valamiféle rendszerességet kezdtem felfedezni a tájban. Nem volt tökéletes, nem volt precíz, de mindenképpen meleg, barátságos és otthonos érzést keltett.

Ezen nagyon megdöbbentem. Nem értettem honnan jött ez a meggyőződés.

Több méter magas fagyalsövény húzódott végig az ösvény mellett. Nem tudtam megbecsülni hány méter hosszan, de az már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy valamit eltakarni hivatott. Látszott rajta, hogy rendszeresen nyírják, gondozzák. Egyértelművé vált számomra, hogy itt mások is vannak.

Egyre kíváncsibb lettem, ugyanakkor csalódott is, mert Szőrmók nem lehetett itt velem. Milyen nagyszerű lett volna, hogyha vele fedezhetem fel ezt a titkos helyet. Annyira érdekelt volna, hogyan reagál egy ilyesfajta transzcendens izgalomra.

Elképesztően mélyzöld levelek között lépdeltem, a tűző nyári nap pedig még jobban kihangsúlyozta ezt a mérgeszöld árnyalatot. A sötét szín nem elnyelte, hanem visszaverte a fénysugarakat. A hüvelykujjam és a mutatóujjam közé fogtam a leveleket és többször megdörzsöltem őket, hátha van rajtuk valami viaszos réteg, ami megmagyarázza mindezt, de semmit nem találtam ...

... egy boltívszerű bejáraton kívül ...

Nem volt semmilyen akadály, mindenféle gond nélkül léphetett az ember a zöldkerítés mögé.

Egy nyílás az addig áthatolhatatlan falon. Gúnyosan megjegyeztem magamban, mi értelme van ennyi energiát fektetni egy ilyen zöldövezetbe, hogyha csak úgy, mindenféle erőfeszítés nélkül mögé kerülhetek. Nevetségesnek tűnt.

Egy miniatűr szabadtéri hálószobában találtam magam.

Néhány négyzetméternyi alap térkövekből kirakva, rajta oszlopok, melyek egy pici tetőt tartottak. Mint egy falak és ablakok nélküli mini-ház. A fa vörös festékkel volt lekenve és ahol a tűző déli napfény már megégette az anyagot, a festék kifakult, megkopott, halvány piszkos-szürke árnyalatot kezdett felvenni. Már régóta állhatott ez a privát szentély.

Az egyik oszlopra egy csomó szárított levendula volt kikötözve, egy másikon éppen száradó, a bíborvörös és a rózsaszín közötti átmenetben megrekedt virágú hortenziát lengetett lágyan a forró, déli szél.

Egy pici komódon kék, átlátszó váza, benne élénksárga napszemvirágokkal. Bohókásan bólogattak, a mi kertünkből volt. A komód előtt kurtán széthajigált ruhadarabok, férfi-női vegyesen.

Megtaláltam köztük Szőrmókét is.

Ő egy matracon feküdt, aludt. A matrac a földön volt, és a narancssárga különböző árnyalatait viselte, különböző nagyságú kockás mintákkal és az együttlét izzadtságától volt foltos. Arca és mellkasa piros volt, a nyakán még látni lehetett a gyengéden fojtogató ujjak nyomait. Halkan szuszogott. Lélegzetvétel közben lágyan ringatóztak a mellei. Mellbimbói, kemény, íves hasfala, a combja belső oldala, és lábujjai nyáltól fénylettek. Sűrű, dús, fekete szeméremszőrzete nemcsak a nyári hőség izzadtságától volt csapzott.

A másodperc töredéke alatt pillantottam csak rá, mégis minden egyes apró részlet belém égett. Mint az a fránya lámpaizzó.

Kimondhatatlan undor és utálat lett úrrá rajtam, ugyanakkor el kellett ismernem, hogy sosem láthattam még őt ennyire valódinak, ennyire őszintének és bár sosem mondtam ki magamban, titkon arra vártam és vágytam, hogy én is láthassam őt a hús-vér valójában. Most megkaptam, Nem a testiségre gondolok, hanem a jellem feneketlen, vegytiszta valójára. Tádám.

Önkéntelenül elkezdtem hátrálni a kijárat felé, el akartam innen tűnni, el akartam innen futni, nagyon-nagyon messze, nagyon gyorsan, közben felborítottam az egyik porcelánvázát, ami rendkívül bántón és élesen robbant szét az ütődéstől.

Szőrmók kinyitotta a szemeit. Hirtelen felkönyökölt, egy izzadságcsepp indult el a füle mögül, a nyaki ere mellett egyenesen a kivörösödött mellkasán át, hogy a két melle között eltűnjön valahol.

Egyenesen rám nézett

Csak nézett rám, nem szólt semmit.

Világoskék szemei voltak.

Sikerült kitántorognom valahogy a zöldajtón, és tüdőmszakadtáig futottam, prüszköltem, fújtattam, szúrt a szívem, szúrt a tüdőm, a lábain ordítottak a fájdalomtól, de csak futottam, futottam, és futottam, egészen addig, amíg a fáradtságtól össze nem estem, és él nem terültem a poros, mocskos, fűcsomós földön.

Hatalmas felhők kúsztak a mélykék égben, óriási vattapamacsok, kinyújtottam a kezem értük, hátha elérem őket, mindhiába.

Zúgott a fejem, forgott velem a föld. Nem tudtam eldönteni, hogy a látványtól -e vagy a rögtönzött sprintelésem miatt, és csak hagytam, hogy magával ragadjon a lelki konvulzió és az agyi ringlispi ,,,