Szőrmók 3.

A titkos ösvény.

Olyan érdekes. Ha érzelmeket táplálsz valami iránt az egyfajta savként marja beléd a valóját, és az emléke ugyanúgy megmarad, sosem enged el. Ahhoz hasonló, mint amikor belenézel egy vakító lámpába. Becsukod a szemed és a szemhéjadon még mindig látod a stigmáját, sőt, talán még jobban; ki tudod venni az apró, feltekert dróthuzalt a körtében. Fejből le tudod rajzolni minden egyes szegmensét, porcikáját.
Hogy lehet az, hogy behunyt szemmel jobban látunk?

Nem negatív érzések, nem pozitív érzések. Inkább olyan, ami egyszerre tölt el félelemmel, borzongással, bizonytalansággal és megnyugvással, biztonsággal. Ambivalens érzelem-massza. Nem émelyít, éppen ellenkezőleg: függővé tesz és megnyugtat.
Folyton akarod.

Szőrmókkal heroikus hobbi-versenyeket vívtunk a végtelen zöldövezetben.

Ő a futást preferálta, én a kerékpározást.

Amikor az ad-hoc módon kitalált útvonalaimnak ad-hoc módon nehezített teljesítéséről beszéltem neki, amiket viseltes, sokat megjárt, talpam alatt folyamatosan amortizálódó biciklimmel szoktam abszolválni, gyanakvó kételkedéssel pásztázta arcomat. 

De hamar rádöbbentettem szavaim hitelességére. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor őszintén megdöbbent. Ez volt az a terület, melyen fogást találtam rajta, bár nem szándékosan kerestem. Önmagam voltam. A valóm egy sarkalatos pontja.

Rapid játszmára hívtam. 20 kilométeres táv, a láncot elöl a legnagyobb hátul a legkisebb áttételre állítani. És tekerni, ameddig a táv végére érünk. Nem szabad megállni, nem szabad abbahagyni a tekerést. Akármilyen lassan megy, akármennyire erős a szél, menni kell. Akármennyire mar lábszáradba a fájdalmasan nyilalló, fáradt görcs, menni kell.

Az első néhány hétben komoly vereségeket szenvedett. Nem mondanám, hogy előnyöm volt, hiszen számára sem volt ismeretlen a kardió-terület, még csak az intenzitást sem mondanám másnak. Egyszerűen egy másfajta terhelést adsz a szervezetednek, amihez időbe telik az adaptálódás. A futás az egy nagyon komoly, egész testet megmozgató tevékenység, ahol a saját tömegünket kell megmozgatni. A kerékpár a lét súlyától jelentős mértékben megszabadít, cserébe megkapod a Kresz szabályaira fittyet hányó együgyű sofőröket, a hatalmas mezőgazdasági gépekkel kisebbségi komplexusait kiélő parasztokat gazdákat, a szeszélyes természeti erőket (meg az időben észre nem vett kátyúkat, melyekbe belehajtva a biciklinyereg fantasztikusan frappáns elánnal lép fel a heréid és prosztatád, meg úgy az egész születésszabályozás negatív irányban történő befolyásolása felé).

Őszintén láttam rajta a dühöt, a csalódottságot, amiket önmaga iránt táplált, pusztán azért, mert valamiben alulmaradt. Nem volt rám irigy, nem legyőzni akart, egyszerűen csak zavarta, hogy valamiben nem tud elöl végezni, valamiben nem tud jobb lenni és alul marad. Fogalmam sem volt mi lehetett az a dolog a lelke mélyén, ami ennyire kihozta a sodrából, amiért ennyire tökéletes akart lenni. Lenyűgözött ez a makacs akarás. Hihetetlen küzdéssel, akarással, meg némi fájdalommal, de felért a szintemre. Ekkor megnyugodott.

Fura egy ösvény volt ez. Mintha a világ minden egyes vad mezejéből lett volna itt egy cseppnyi. Egy búzavirág, egy pipacs, egy bogáncs, kelekóla pitypangok, buzogány nád, és még egy csomó minden, amiről azt sem tudtam mi lehet. Mintha a természettündér egy csalfa kislány lett volna, aki ide-oda ugrál és a kosárkájából hipp-hopp kipotyognak a különböző magok.

Zavart ez a kesze-kuszaság. A természetnek ez a vadsága, rendezetlensége. Itt egy bokorként élő ringló, amott egy félig elkorhad almafa, teniszlabdányi, világoszöld színű, kőkemény és hihetetlenül lédús terméseivel groteszk gúny tárgyát képezte a fiatal, életerős nyárfák árnyékában.

Két, halvány párhuzamos vonal. Alig látszottak a csapásvonalak. Valamikor, nem is olyan régen, még használták ezt az ösvényt, a természet azonban megkezdte jogos tulajdonának visszaszerzését és csak azért nem tudott még tökéletes munkát végezni, mert valaki vagy valakik néhanapján még jártak rajta. Mint most, én.

Szőrmók olyan volt számomra, mint az életemnek egy hiányzó darabkája. A lényem kirakósából egy elvesztett darab, ami bár nem az enyém, de mégis passzol hozzám/belém.

Kiegészített. Nem azért, mert tökéletlen voltam. Sajnos szavakkal nem tudom ezt az érzést kifejezni. Egyszerűen vele váltam eggyé. Tudtam ki vagyok, tudtam hol a helyem. Szőrmók rendszerességet, biztonságot és nyugalmat adott. Az egész életem ez alapján a hármas-mantra alapján igyekeztem élni, de sosem sikerült. Minél jobban akartam, minél jobban törekedtem rá, minél inkább igyekeztem, annál messzebb került tőlem az egész. Egy álomszerű idill volt csupán. Mintha valami után futnál, és minél gyorsabban és gyorsabban futsz, annál távolabbra kerül tőled. Ha viszont nem futsz utána, a távolság akkor sem változik. Cinikus patthelyzet.

Szőrmók valahogy idevonzotta hozzám ezeket a dolgokat és a lényem megbékélt a világgal.

Ezt sosem mondtam ki hangosan senkinek sem. Úgy éreztem ez gyengeség. A valódi gyengeség. Hiszen valami ilyesmit kell sugároznia egy férfinak, nem? Erőt, biztonságot, hogy érezze a nő, rábízhatja magát. Adhat -e biztonságot egy nő egy férfinak? Adhat -e úgy, hogy ezzel nem kasztrálja a férfit férfiasságában? Adhat -e úgy, hogy a férfi ne érezze magát megalázva és haszontalannak? Nem tudtam eldönteni, csak vívódni kezdtem magamban/magammal ezen morfondírozva. Viszont, ha Szőrmók megjelent, minden a helyére került, és a jelenlétében sosem éreztem gyengének magam, sem férfiatlannak. Sosem gyötörtek baljós gondolatok. Úgy éreztem a világ és benne én is, úgy jó, ahogy van.