Szőrmók 2.

Szőrmók nagyon intelligens; az érzelmi intelligenciája már-már felülmúlja a racionálisat. Kissé ellentmondásosnak tűnhet a lénye. Egy hétköznapi ember mentálisan betegnek vagy simán csak autistának gondolná. De én tudtam, hogy nem az. Átlagtól eltérő, de semmiképpen sem beteg.

Talán pont ezért annyira csendes. Az a képessége, amivel átlag feletti éleslátással vizsgálja a világot, pontosan ugyanaz köti gúzsba. Túl sokat fog fel a külvilágból, túl sokat lát: túlcsordul, egyszerűen elege van belőle. Távol akarja magát tartani. Mindentől. Mindenkitől.

Mint egy hatalmas rádióteleszkóp az ég felé irányítva, ami évről évre fejlődik, tökéletesedik, a kozmosznak emberi léptékkel felfoghatatlanul nagy területeit pásztázza át és addig rejtett zugaiba fúrja bele rádiójeleit kolosszális adatmennyiségekhez jutva ezáltal.

Szőrmók a megfigyelés alternatív, humanoid változata és az avatatlan szem számára láthatatlan érzelmi rezdülésekre van beprogramozva. A hús-vér gép, aki analizálja az embereket pusztán azok pillantásából.

A tragikus benne az, hogy ő ezt az adottságot sosem kérte; a természet kusza, cinikus, szeszélyes játéka olyan, korát meghazudtoló receptorokkal áldotta meg, melyek elképzelhetetlen adatmennyiséget fognak fel, és mindezek kezelése, feldolgozása emberfeletti kitartást és fegyelmet igényel, hatalmas mennyiségű tárhellyel, s mindezek súlyát bár tisztességgel és becsülettel cipeli, mégis egyre többször bicsaklik meg alatta.

Talán nincs is tudatában a vállán hordozott tehernek, ezért szenved annyira. Ő a mindent és mindenkit áthatóan látó röntgenszemeivel saját magát nem tudja átvilágítani, analizálni és meggyógyítani.

Ő tanított meg arra, hogyan kell türelmesnek lenni; hogy ne kapkodjak. Hogyan tanuljak meg várni, még akkor is, ha én már mennék, és tennék, bármit, csak ne kelljen ülnöm egyhelyben.

Megtanította nekem hogyan parancsoljak magamnak, hogyan lassítsam magam. Mindezt szavak nélkül.

Bevallom őszintén mindig hinni akartam a transzcendentális dolgokban, de csak lenéző gúnnyal konstatáltam magamban az egészet. Szőrmók rosszallóan korholt le, mikor ezzel a szofisztikált képlettel igyekeztem gyúrcsóki magaslatokba emelni gyógyító képességét. Szó sem volt ilyesmiről. Azt mondta, minden, ami ehhez az állapothoz kell, megvolt bennem. Ő csak felszínre hozta mindezt.

Arra gondoltam, olyan ez, mint egy, a testünkben levő gén, ami az évezredes evolúció során, valamiért úgy ítéltetett meg, hogy munkájára már nincs szükség, de teljesen kitörölni a testből túl sok macerát és felesleges energiát követelt volna meg a természettől. Így hát egyszerűen csak kikapcsolta. 

Ő ezt a gént újra felfedezte, stimulálta és munkára fogta.

Azt mondta, az az én legnagyobb bajom, hogy túl sokat gondolkozom (kicsit ironikusnak éreztem ezt, pont az ő szájából). Túl sok mindent akarok logikával és konzekvenciával megmagyarázni, megérteni és megoldani, közben pedig elfelejtek az ösztöneimre hallgatni. Ösz-tö-nös meg-ér-zés. Tagolta.
Elfelejtettem az ösztöneimre hallgatni.

Azt is hozzátette, hogyha őszintén, egyszerűen csak őszintén magamba nézek, nem logikával, racionalitással, hanem a józan paraszti ész -és nem az állati- ösztönével, megtudhatom az okát, miért felejtettem el így élni és miért nem akartam azon dolgozni, hogy újra bekapcsoljam azt a gént.

Tudtam az okát, de sosem mondtam el neki.

A növényeken keresztül megtanított arra, hogy a munkámnak meglesz a gyümölcse. Türelem kell hozzá, semmi más.

A türelem rózsát terem -mondta, és nevetett. Akkor láttam először nevetni. Pici ajkát két oldalról egy-egy apró, mimikai ránc fogta zárójelbe.

Szerettem volna nagyon óvatosan végigvezetni az ujjamat rajta.

Bármit megtehetne, bárkit megszerezhetne. Ő mégis minden nap koszos és fáradt a fizikai munkától. Sosem hallottam panaszkodni és sosem beszélt arról miért van itt és miért csinálja ezt. Sosem kérdeztem meg tőle.

Nem tudtam, hogy tudni akarom -e.

Ketten tartottuk rendben a több száz hektáros területet. Magántulajdon.

Fatális véletlenek közepette kerültem erre a helyre. Én máshol dolgoztam céltalanul, érdektelenül. Fogalmam sincs ki által, hogyan figyelt fel rám, de ő kért maga mellé. Kicsit talán még az én-tudatát is csorbíthatta a felismerés: segítségre van szüksége.

Ő az első pillanattól látta bennem a szorgalmat, a kitartást, a megbízhatóságot, a gerincességet, azokat a tulajdonságokat, amiket én már kezdtem elfelejteni és feladni. Nagyon furcsa volt ezt átélni, hogy valaki nem ítél el, nem ítél meg. Igaz magasságokba sem emel.

Pont, mint a természet.

Futóakácok, trombitafolyondárok, vérmogyorók, ráncoslevelű bangiták, japánbirsek, madárbirsek, babérmeggyek, számtalan méretű, színű, fajtájú tuja, buxusok, hortenziák, érdeslevelű napszemvirágok, bőrlevelek, árnyliliomok zavarba ejtő dzsungelében találtam magam és még számtalan olyan formájú, színű, és virágú növénnyel ismerkedhettem meg, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek. És mindegyikhez más elánnal, más technikával kell közelíteni; más módon az ellenőrzésünk alá vonni, kordában tartani. Helyi oligarcha lehetsz a növények között. Nálad a metszőolló; a diktatúra megfélemlítő, fegyelmező, rendszerező eszköze.

Emlékszem, amikor egy eget rengető performanszot mutattam be neki, Ollókezű Edwardot mímelve kézfejem helyén a metszőollókkal és a szerepemet lezáró végső, szatirikus csattanóm ez volt: 

„Aki a virágot szereti, GAZ-ember nem lehet.”

Elmosolyodott. Megint láttam a vékony vonalakat a szája körül.

A hatalmas, ember által megszelídített mini-Amazonasunk szó szerint virágzott. Kicsattant az egészségtől. Igaz ehhez kellett a tetemes mennyiségű permetszer is, de ez nem árnyékolta be erőfeszítéseinket. Úgy éreztem Szőrmók elégedett. Semmiképpen sem boldog, de elégedett.

Belefeledkezett a környezetbe és ahogy sétáltunk tovább és tovább, hozzá-hozzáért a karom az övéhez.

Ahogy együtt lépkedtünk a harmatcseppes pázsiton, és magunk mögött hagytuk a lábnyomunk, furcsa gondolataim támadtak. Meghitt és intim. Elszégyelltem magam, de nem hessegettem el magamtól az érzést. 

A cipőnk orrával karistolt fűszálak zaja hirtelen nagyon közelinek és bántónak hatott. Nem vert eszeveszetten a szívem, nem lüktetett a vér a fülemben, nem száradt ki a szám és akadt el a hangom. Nyugodt voltam. 

Egyszerűen odacsúsztattam a tenyerem az övéhez, és összefűztem az ujjaimat az övéivel. Egy pillanatra megdermedt. Megálltunk. Én kicsit megcsúsztam a harmatcseppes füvön. Felém fordult. Rámnézett. Kicsivel magasabb volt nálam. Megfejthetetlenül világított rám az írisze. Nem durván, de határozottan kifűzte hosszú, karcsú ujjait az enyémek közül. Még nézett rám egy ideig. Örökkévalóságnak tűnt, pedig pár másodperc volt az egész, majd folytatta tovább az útját. Elmosolyodtam és megróttam magam: megint elfelejtettem megfigyelni milyen színű a szeme.

Fogalmam sem volt róla, hogy az óriáskert mögött, a tökéleteszöldre mázolt, puzzleként összerakott kerítésen túl, amely a privát territóriumunkat a vad, zabolázatlan külvilágtól védő burokként funkcionált, a hatalmas, állandóan susogó nyárfák kérges oszlopainak labirintusa mögött egy másik világ lakozik, egy olyan, aminek ő ugyanúgy szerves része, egy olyan, amibe én sosem tartozhatok bele, de amibe hívatlanul, kíváncsian és mohón mégis betolakodtam ...