Voltam szavazni. Nem akartam elmenni.
Nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem (és még most is).
2010-ben mentem el életemben először szavazni: a Fideszre. Négy év múlva már nem éltem ezzel a lehetőséggel. Az egész autoriter, cezaromán politikájuktól, ami semmibe veszi az embert, teljesen megundorodtam.
A szüleim révén, akik pedagógusok, betekintést nyerhettem a pedagógusminősítés embertelenségébe, teljesíthetetlenségébe, és a jogszabályok, törvényi előírások garmadájába, amelyek egyre fenyegetőbbé, kegyetlenebbé váltak, és amit kényük-kedvük szerint módosítottak, annak érdekében, hogy az a rendszer számára a lehető legkedvezőbb legyen.
Egyszerre voltam adminisztrátor és sofőr a szüleimnek. Munka után anyámmal csináltuk a kompetenciamérés kitöltését, a hiánypótlásokat, a rendszerezésüket, majd azok elküldését egy meghatározott címre, ahonnan egyre többször dobálta vissza a rendszer a leveleinket. Persze a rendszer mohón követelte a fájlokat, hiába mondtuk, hogy már elküldtük, csak nem tágítottak. Majd egy hónapnyi szünet után egy körlevélben közölték, hogy a fájlok (nem csak a miénk) jelentős része elveszett a levelezőrendszer összeomlása miatt, ezért mindent küldjünk el postafordultával egy megadott címre, DVD-re kiírva ... Mivel én csináltam mindent, volt biztonsági mentésünk ... de lehet ezzel tettem a legrosszabbat a többi embernek, hiszen most már őket is látja a nagy testvér.
Anyámat, apámat többször kellett elvinnem olyan magyar településekre, melyekről még soha nem hallottam. Persze a médiában és a pedagógusoknak küldött tájékoztatóban megnyugtatták őket arról, hogy 50 kilométeres körzetben kell eljárniuk minősítésre, és bár autót nem fizetnek, de a tömegközlekedést igen. Aztán valami érdekes anomália következtében az 50 kilométeres határ 100-ra módosult, aztán eltűnt és olyan településekre vezényelték ki őket, ahová tömegközlekedéssel nem lehetett eljutni, vagy csak több átszállással, több órás várakozással. Erre jött az a válasz, hogy akkor előző nap kell elindulni. Elképesztő. Az 52 éves anyám éjszakázott már egy iskola tetőtéri részében egy matracon, hogy másnap minősíthessen ... Anyámat már vinnem kellett a horvát határhoz, ami a lakóhelyétől 170 kilométerre volt, és három órába tellett az út csak oda. Sötétben indultunk, söétben érkeztünk. Persze apámra is vártam már télen a kocsiban dideregve délután négyig.
Ez a minősítés egyáltalán nem a pedagógusokról szólt, pláne nem arról, hogy megtalálják a kiváló, valódi tudással és emberséggel rendelkezőt.
Nevetek, amikor a baloldal hadjáratának minősítik a kockásingesek elégedetlenségét.
Hogy ez miért fulladt ki olyan gyorsan?
Féltek a tanárok?
A kormánynak emberei már mindenhol ott voltak és időben megakadályozták a jelentősebb akciókat?
A baloldal ennyire béna volt, amiért semmilyen előnyt nem tudott kovácsolni a helyzetből?
Emlékszem nem sokkal ez után volt valami választás, talán önkormányzati. És valamelyik kelet-magyarországi településen egy baloldali ember nyert. Mekkora volt az öröm. Úgy ünnepeltek azok a szerencsétlenek, mintha megnyerték volna a választásokat.
Itt egy fontos dolog volt: nem a választás lehetősége, nem egy másik alternatíva mozgatta őket; hanem az, hogy az emberek úgy érezték felszabadultak, hacsak egy pillanatra is.
Rossz érzés töltött el, amikor láttam a szüleim szenvedését és tehetetlenségét a súlyos terhek felett, úgy éreztem, én is tehetek arról, hogy ők ilyen helyzetbe kerültek.
Úgy éreztem, hogy becsaptak. Hogy a szavazatommal bizalmat szavaztam a pártnak, de ezzel visszaéltek.
Azóta már fejlődtek. Most is azt csinálják, mint korábban, csak okosabban, ravaszabban és sokkal több zsarolós, megvezetős, érzelmekre hatós masszával leöntve a tényeket. Az átlagember pedig nem lát ebből semmit. Nem fog fel semmit. Legalábbis tudatosan semmiképp. Az emberek másik részét meg egyszerűen nem érdekli; nem, talán nem ez a jó szó. Inkább nem akar róla tudomást venni, annak ellenére, hogy a következményeket ő maga érzi.
Ellenszenvvel álltam a párt propagandája előtt.
Próbáltam magamnak felsorolni a racionális érveket a 'nem' ellen.
A népszavazás előtti titokzatos robbantás, az azt követő ködösítés.
A letelepedési kötvényekről való hallgatás és ezzel együtt a Magyarországon való élés bátorítása.
Az, hogy valójában nincs jogi következménye a szavazás eredményének.
Az, hogy Orbán hirtelen azzal is megelégszik, hogyha a nemek győznek.
Az, hogy korábban gyakorlatilag megfenyegették a településeket, amennyiben nem a nemek kerülnek többségbe, oda fogják betelepíteni a menekültek.
Számomra felfoghatatlan volt az, hogy ha egy ember a hazáját, a nemzetet védelmezi, hogyan fenyegetőzhet, zsarolhat, hogyan tud ilyen embertelen lenni a saját fajtájával.
Észérvekkel próbáltam ezt az egészet vizsgálni, racionálisan, konzekvensen. Pro és kontra. De így lehetetlen. Ezzel a hozzáállással sem megoldást nem találtam, sem józan észt, viszont jó nagy adag bűntudatot (hazaáruló vagyok ha nem megyek el szavazni) és szorongást és bizonytalanságot.
Azt gondolom, hogy alapvetően a magyar emberek nagyon megvezethetőek (úgy érzem én is), mindent tényként kezelnek, és mindenre ugranak, ami érzelmekkel van átitatva. Egyáltalán nem veszik a fáradtságot, hogy utánanézzenek a dolgoknak, hogy a mélyükre lássanak (igaz, ehhez kellene elszántság, akarat, igény, konzekvencia, az meg a többségnek nincs).
A kormány azt hiszem ezt nagyon jól látja, és erre ugrik rá. Mérhetetlenül szétfeszítve ezt a vékony érzelmi hálót, madzagot, gátat. Fogalmam sincs minek nevezzem ezt.
A kormány okos és ravasz. Mindezzel pedig nagyon jól befolyásolhatják a magyar népet. És működik. Ugyanakkor egyre inkább azt is látom, hogy ez az érzelmi ringlispi az, ami idővel kiégeti a közvéleményt, melynek érzékenysége már annyira fel van tekerve, heccelve, vegzálva, már annyira csúcsra van járatva, hogy előbb-utóbb elszakad, felrobban.
Mindenre, amit a kormány tesz, legyen az jó vagy rossz, a közvélemény azonnal ugyanazzal a cinizmussal, gőggel, elbizakodottsággal, fölényeskedéssel, lekezeléssel és megalázással reagál, amivel őket sorozzák. Mint egy láthatatlan tükör.
És amikor a gyűlölettel, haraggal, félelemmel, erőszakkal, hazugsággal, bizonytalansággal átszőtt, felhergelt magyar néplélek elszabadul ... semmi jót nem ígér ... sem a kormánynak, sem magának a társadalomnak és az egyénnek.
Azt gondolom, hogy a népszavazás érvénytelen lesz. Pontosan a kormány fentebb említett stílusú retorikája miatt.
A másik aspektus, helyzet, állapot (és ezzel most szembemegyek magammal és egyfajta fricskát is adok önmagamnak); ami nemcsak a magyar politikát, de az európait is áthatja. A bizonytalanság. Hogy már semmi kapaszkodója sincs az embernek. Most mindenki hazudik, vagy az igazságot mondja? Most csak részigazságok vannak? Vagy részhazugságok? Ez szándákos félrevezetés? Vagy maguk sem tudják mi mennyi? A média mennyire torzít? Melyik oldalnak kell hinni?
Talán éppen azért, mert már annyira globális minden, már mindenki és minden annyira egymástól függ, hogy nincs fekete és fehér. Csak egy összegabalyodott, kibogozhatatlan massza. És én szintúgy ebből a maszlagból táplálkozom, ebből olvasok, tájékozódom és vonok le konzekvenciákat. Talán hibásakat.
Mindig egy kép villan elém:
Fegyverrel állok és felém fut egy menekült kisfiú, bombával a hátán. Fut felém, hogy engem és a többieket felrobbantson. Mit tehetek ilyen helyzetben? Egy gyermekélet. De ez semmit sem jelent abban a pillanatban. Kegyetlenül meg kell semmisíteni. Le kell lőni. Hogy megmentsem a saját és embertársaim életét. Az, hogy ő miért került oda, kik mosták ki az agyát, ha egyáltalán ki kellett és nem a saját, elkeseredett döntése volt, már sosem derülhet ki és már senkit sem érdekel.
Ezzel nem egy háborút akartam vizionálni; hanem egyfajta metaforikus hasonlatot a szavazással kapcsolatban. Bár nincs fekete és fehér, de itt most feketén és fehéren lehetett csak szavazni.
Ezért szavaztam a NEM-re.
De hiába tettem az X-et ide, csak pillanatnyi megkönnyebbülést éreztem. Ez a furcsa, homályos, szürke, tanácstalan és kétségbeesett letargia ugyanúgy megmaradt bennem és nem tudom szavakkal megmagyarázni ezt az érzést. Egyszerűen itt van és nyomaszt.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése