Szőrmók 1.

Szőrmókkal a vízparton töltöttük a késő délutánt; ez volt a munka utáni privát csendélet manifesztációja. A szél kezdett megélénkülni, és a vízpárát szállító lehűlő levegő nemkívánatos vendégként tolakodott közénk. Libabőrös lett a karom, ugyanakkor örültem, amiért kisöpri a fülledt, poros és meleg levegőt.

Vízálló, a jógaszőnyeghez hasonló matracon könyökölt, elnyúlt testtel, unott közönnyel. Kelletlenül lóbálta keresztbe rakott izmos, inas lábait; volt benne valami báj, valami ritmusos rendszeresség, mintha lábujjaival desifrírozná az északi szél által szállított láthatatlan légtömeget. Mindig lenyűgözött ez a lábtag-rituálé.

A matrac sötétlila színű volt.

Én egy, a világos zöld, a sötét zöld, a piros, a bordó meg még ki tudja milyen színeket tartalmazó, már bolyhosodó, tartán mintázatú pléden hevertem. Még anno a kilencvenes évek elején került a szüleimhez ez a rögtönzött nyaraló-pléd; szerintem megboldogult mamán valamelyik sezlonjáról lett lerántva ad hoc módon, a végső csomagolási fázis egy kritikus, kétségbeesett pontján, ami aztán a gyerekkori nyaralásaim atavisztikus kellékévé nőtte nyűtte ki magát.

Valami nyomta a fenekem, talán kavics. Arra gondoltam, hogyha sokat fészkelődöm kiszakíthatja a szövetet, mégsem akartam felállni és megnézni mi lehet alattam.

Nagyon bántónak éreztem, ahogy a porcelánszínű bőrét beborította a tolakodó, narancssárga napfény. A szeptemberi sugarak furcsa árnyalatot kölcsönöztek bőrének. Groteszknek és nem emberinek hatott.

Emlékszem tavaly mennyire ki volt akadva, hogy a napsütés előhozza szeplőit az orrán és a vállain. Ez volt az első alkalom, hogy valami igazán emberit láthattam belőle. Gyermeki düh és dac. Majdnem hangosan felnevettem annyira meglepett az emberi tulajdonságnak eme kendőzetlen, őszinte kivetülése.

Akkor valamilyen okból kifolyólag sehol sem lehetett naptejet kapni. Minden árus kifogyott a környéken. Hat kilométert gyalogoltam oda-vissza, hogy szerezzek, fogalmam sem volt, vajon feltűnt -e neki, hogy leléptem. Vettem egy extra erőset és egy normált.

Egóm aureolája alatt férfias figyelmességem követelőzött a háláért, az elismerésért, a csodálatért a déli napsütéstől vöröslő, kissé megégett, izzadságtól gyöngyöző arcomon, amikor átnyújtottam neki a két flaskát. Elkerekedett szemekkel bámult rám. Majd pillanatok alatt magára öltötte korlátok és szabályok közé szorított gesztusait, összeszűkült a szeme és azt mondta flegmán megszellőztetve a levegőt hosszú, finom ujjai között: nem kellett volna.

Sosem kért tőlem semmit. Sosem fogadott el tőlem semmit.

Szőrmókot leginkább egy anime figurához tudtam hasonlítani. Ő volt az emberi Motoko Kusanagi. Na jó, egy fokkal filigránabb. De hasonlóan izmos és karcsú. Arca egészen emberfeletti, szlávos vonások kölcsönöztek neki sajátos eleganciát. Ajkai egészen aprók, vékonyak, érzékiek. Hosszú, egyenes orra hihetetlenül arisztokratikus megjelenést kölcsönzött neki.
Semmi kislányos báj; hanem erő és agilitás, és bizonyos fokú érzelemmentesség.

Megkérdeztem tőle, ismeri -e a Páncélba zárt szellemet. Okosan, ügyesen próbáltam felvezetni bókoló mondandómat, mint ahogyan azt az általános iskolai fogalmazásórán tanultam: bevezetés-tárgyalás-befejezés. Szőrmók pillantása a papírlapok asztalról történő lesöprésével volt egyenértékű, de folytattam.

Teljesen kiborult, amikor dicséret gyanánt elmondtam neki, hogy egy anime figurához tudom hasonlítani. Aztán persze próbáltam korrigálni a szavaimat, és úgy fogalmaztam: a figura hasonlít rád. Nem te rá.

Olaj volt a tűzre. Malíciával tett homályos utalást személyiségem részét képező patologikus szépérzékemre. Mégsem tudtam rá haragudni. Titkon valójában úgy éreztem, az ízes adomába bújtatott nyerssége nem személyeskedés.

Egyszer láttam a melleit. Éppen átöltözött. Ételt vittem neki; ő a hidegséget sugárzó kopott, félig nyitott fém öltözőszekrény mellett állt és pólót cserélt. A másik piszkos volt és izzadtságszagú. Hallotta hogy jövök mégsem fordult el; ahogyan én sem. Láttam ahogy előrehajol, valamit megigazít. Nem érdekelt mit. A melleit néztem. Nagyok voltak. Előreestek. Széles, halvány bimbóudvar, kicsit visszahúzódott, szabályos mellbimbókkal. In medias res. 30 éves volt. Mellei már veszítettek tartásukból; már nem a tiniévek voltak, amikor a farsangi bulik alkalmával, a folyosó egy lámpáktól mentes sarkában az arra engedélyt kapott, a testiséggel éppen ismerkedő fiúk markolászhatták izgatott bénasággal.

Csak amikor hirtelen a kezemben tartott kajára vetette pengeéles tekintetét kaptam el én is az enyémet. Úgy csináltam, mintha semmit sem láttam volna. Pontosan tudta, hogy ez nem igaz.

Nem azért mutatta meg magát nekem, mert kedvelt (legalábbis nem úgy, ahogy egy férfit kedvelhet a nő). Számára semmit nem jelentett a lényem, az ottlétem, a pofátlan tekintetem lágyan ringó mellein. Nem találta bántónak, sem izgatónak. Számára semmit nem jelentett mindez.

Nem tőlem várta.

Egy kevés alapozó volt rajta, az arccsontjain lágy, alig észrevehető, halvány piros púder. Feketével volt kihúzva a szeme. A szempilláin nem álltak csomóban az apró, sötét festékfoltok, mint a többi lánynál. Precíz volt, túl tökéletes. Válláig érő, sötétlilás, kissé rendezetlen, hullámos haját lágyan hintáztatta a szél. Vajon mit szólna, ha pofátlan módon beletúrnék és gyengéden megtépném?

Sosem tudtam eldönteni, milyen színű a szeme. Néha zöldnek hatott, máskor kéknek. De nagyon világos. Ezért tűnt mindig olyan metszőnek és ridegnek. Nem tartottam vele hosszabb ideig szemkontaktust. Zavarba ejtő volt a tekintete. Minta beléd látna, mintha olyan dolgokat látna meg benned olyan mélységben, ahová leereszkedni még te is félsz, amit megismerni még te is félsz. Ha pedig ő megismeri, akkor el fog felejteni téged szeretni. Meg fog undorodni tőled. Lerántja rólad a maszkot. Véget ér a színjáték. Csak a nyers valód marad. A megsérült presztízsed.

Ezt nem hagyhatod.

Amúgy sem tudok sokáig egyetlen ember szemébe sem nézni. Rendkívül megerőltető dolog ez számomra. Rengeteg energiámba kerül még az is, hogy pár másodpercig kitartsak. És olyankor semmi másra nem tudok figyelni. Arra sem, amit a másik mond. Minden erőmet felemészti a szemkontaktus fenntartása. Sokan rossz társaságnak tartanak, bunkónak, beképzeltnek, aki nem figyel a másikra. Holott ez nem igaz. Csak nagyon megerőltető hallgatni, feldolgozni az információt, és közben kölcsönhatásba kerülni az illetővel, mondjuk a szemébe nézni.

Szőrmók ezt értette. Megértette. Hálás voltam neki ezért.

A hullámokat a kesze-kusza sziklákkal teli partnak csapkodta a szél. Ez a ritmikus folyékony dobolás. Izgatottá teszi az embert, ugyanakkor mámorító is egyben. Ha sikerül elkapni a pacskoló lüktetést és kizárni a környezetet, úgy érzed, hogy magával ránt. Hipnotikus elegye leszel az ősóceánnak, ami magával ragad, és mint egy hatalmas kéz, melankolikusan ringat. Egy pillanatra úgy érzed, hogy elérsz valahova. Elvisz valahová. Megláthatsz valamit. Valami nagyon súlyos, rettenetesen rejtegetett titkot.

Beleszédültem.

Gyorsan megtámasztottam magam a kezemmel, nehogy fejjel beleessek a sziklák közé.

Szőrmók hirtelen elkapta tekintetét az egyre inkább vöröslő horizontról. Egy pillanatra visszatért a távolból hogy megszemlélje mit csinálok, aztán újból elmerült.

Ritka volt, amikor egy-egy témát részletesen kiveséztünk. Általában nem sokat beszélgettünk. Csak a legalapvetőbb dolgokat osztottuk meg egymással, amire igen vagy nem válaszokat lehetett adni; vagy szúrós tekintetet egy-egy béna kérdésemre a munkával kapcsolatban. Mégis, ő volt az egyetlen ember, akit el tudtam viselni magam mellett. Akit fél szavakból is meg tudtam érteni, akinek a gondolatát már az előtt tudtam, hogy ő kimondta volna. Azt hiszem valahol ő is így érzett irántam, de ezt egyikünk sem adta a másik tudtára.

Elmaradt a zsibongás. Hét óra múlt, konstatáltam; a fáradt, mélyvörösbe boruló nap a víz mögé kúszik a horizonton, mintha ez a hatalmas sötétkék víztömeg a takarója lenne, az egyetlen, ami képes betakarni azt az irdatlan nagy izzó, lázas testét.

Az emberek többsége már hazaindult. Pár ember még lézeng, kissé zavartan sétálgatnak, céltalanul, szórakozottan, mint ahogyan a molylepkék repkednek, akik a felgyulladó közvilágítás neonfényeire jönnek elő. Ők azok, akik az után jöttek, amikor már nem kell fizetni a belépésért. Talán abban reménykedtek titkon, hogy süt még a nap, és meleget ad.

Mellettem pár méterre egy hatalmas, aggott korú, szomorú fűzfa dől bele a vízbe. Sárga, megcsavarodott levelek hullnak ki lomkoronájából, mint a megszáradt kukacok, lágyan, megadva magukat a gravitációnak pottyannak a vízbe. Kolosszális seprűként barázdálja a nyugtalankodó vízfelszínt kókadt ágaival, mintha egyedfejlődésének egy pusztuló szakaszának tényét akarná elhessegetni.

Valahonnan lángos illatát hozza a szél. Ilyenkor még készítenek lángost?